Magyarul beszélő, magyar rajzfilm, 1960
Készítette: Macskássy Gyula, Várnai György

Macskássy Gyula a harmincas évek elején kezdte pályafutását, és noha Magyarországon már jóval korábban is születtek animált filmkísérletek, mégis őt tartjuk a magyar animáció atyjának. Személye és munkássága folytonosságot jelentett a világháború előtti és az államosítást követő filmgyártás időszaka között. Első magánstúdióját Halász Jánossal (azaz a szintén száz éve született John Halasszal) és a később karikaturistaként dolgozó Kassowitz Félixszel közösen alapította. A 48-as államosítást követően a már kizárólag Macskássy Gyula vezetésével működő animátorstábból (köztük például Dargay Attilával) néhány év átmeneti állapot után megszületett a Pannónia Filmstúdió, amely pár évtizeddel később az animáció fellegvárává nőtte ki magát.

Ennek az animációs „fellegvárnak”, „az éretté vált” magyar animációs filmművészetnek a programadó filmje volt A ceruza és a radír (1960). Ehhez hasonló tiszta rajzfilmes önreflexiót keresve sem lehet találni az animációs filmtörténetben. A film címszereplői a rajzfilmesek két állandó eszköze, a hórihorgas, izgága ceruza és hűséges társa, a megfontolt, tömzsi radír, akik mint Don Quiote és Sancho Panza hódítják meg az üres lapok csupasz vidékét. Útjuk során a ceruza önfeledten rajzolgat, hol madarat, hol kiskutyát, hol tengerre szálló hajóskapitányt. De semmire se menne a radír állandó asszisztenciája nélkül, aki folyamatosan korrigálja a sebtiben firkantott vonalakat. Így lesz a néma madárkából énekes, a harapós kutyából vidám eb, s a lehorgonyzott hajó is útnak tud indulni a habokon.

A közös munka mégis megszakad, amikor a frissen papírra vetett autóról nem tudják eldönteni, melyik irányba menjen: a ceruza balra küldené, a radír jobbra mutat utat. Ezután a ceruza már rajzolhat bármit, felemás lábú urat, hatalmas orrú bábut, a sértett radír mintha észre se venné a rontott vonalakat. A ceruza dühében eszeveszett grafittáncba kezd a filmszalagon, amelynek eredményét a nyomdokain haladó radírgumi muníciózus könyörtelenséggel tünteti el. Az önpusztító (mindketten egyre csak fogynak az őrjöngés során) és közveszélyes ámokfutás (a papírlap felszakad a ceruza hegye alatt) végül oda vezet, hogy a filmszalag jelentette kreatív térről a mindennemű alkotást lehetetlenné tévő semmibe kerülnek át. S ekkor már ugyan visszapörgetnék az idő kerekét, ami a filmszalag perforációján fölkapaszkodva ugyan lehetséges is, eredeti formájukat nem nyerhetik vissza.

A néhány jellemző vonallá egyszerűsített figura és a fehér lap adta absztrakt tér révén a film nem pusztán egy ceruza és egy radír road movie-ja lett, hanem a kreatív szellemi erő és a mérnöki pontosság, az inspiratív extázis és a higgadt precizitás egymást szükségszerűen kiegészítő párharcának allegorikus mementója. Témájánál, szereplőinél fogva iskolapéldája a hatvanas évek magyar animációs újhullámának.

(Orosz Anna Ida)