Harangozó Gyula, magántáncos, koreográfus (Budapest, 1908. április 19. – Budapest, 1974. október 30.)

Nem részesült táncképzésben, de az I. világháború alatt vidéken orosz hadifoglyoktól néptáncokat tanult, majd diákként táncos statiszta lett az Operaházban. Ösztönös tehetsége először 1926-ban, a Diótörőben tűnt fel, és ez évtől lett az Operaház tagja. Valódi kiugrása 1928-ban következett be, A háromszögletű kalap Kormányzó szerepének  bravúros alakításával. Ezután kinevezték szólistának. Rendszeresen fellépett, s közben gondosan megfigyelt mindenfajta színházi tevékenységet. Szorgosan gyakorolt és improvizált, továbbra is kedvvel parodizált, sok zenét hallgatott, továbbá rajzolt és festegetett magának. Megkapta A csodálatos mandarin címszerepét az 1931-es változatban, amelyet azonban betiltottak.

Különleges előadói talentumát kiváló humor- és ritmusérzék, virtuóz, groteszkre hajló mozgás és erős színészi játék jellemezte. Mindez kivált Jan Cieplinski balettjeiben bontakozott ki, s persze később saját kompozícióiban. Emlékezetes szerepei ebből az időszakból: Mirigy a Csongor és Tündében (1930), Coppelius a Jan Cieplinski alkotta Coppéliában (1932). Továbbá a Részeg csősz a Magyar ábrándokban (1933), címszereplő A fából faragott királyfiban (1935), valamint a Törpe Az infánsnő születésnapja című balettben (1936). Először 1935-ben készített koreográfiát Az ember tragédiája szegedi szabadtéri bemutatójához, amelyet Bánffy Miklós és Oláh Gusztáv rendezett.

A következő évben alkotta meg a Csárdajelenet című első önálló balettjét, s innen számítják Harangozót a magyar nemzeti balett megteremtőjének. A bemutató hatalmas sikerét az operaház balettmesterré való kinevezésével honorálta. Ezt követően a mester mintegy negyedszázadon át ontotta magából többnyire egyfelvonásos balettjeit (összesen három egész estés darabot komponált), s velük pedig az újabb sajátos harangozói figurákat. Kiemelkednek: Csizmás Jankó (1937), A fából faragott királyfi (saját verzió,1939) A pórul járt kérő (1941) címszerepei, A csodálatos mandarin változatainak (1945 és 1956) Öreg gavallérja. Továbbá a Mecénás figurája a Térzenében (1948), A furfangos diákok Stréber Józsija (1949), A keszkenő Kasznárja (1951), s a legtöbbször felújított darabjának, a Coppéliának (1953) szeretnivalón „hóbortos” Coppéliusa. Harangozó balettjeiben a jellemábrázolás ösztönös készsége találkozik az eleven táncban, mozdulatokban való gondolkodással, sziporkázó ötletekkel, az életigenlő alkotói mentalitással. Együtt van bennük a gördülékeny cselekménybonyolítás, a klasszikus mozdulatanyag, a néptánc, nemzeti műtánc és a pantomim elemeiből ötvözött egyedi nyelv, a játékos-drámai hangvétel, a kitűnő szerkesztés és remek arányérzék. 

Díjak, elismerések: Kiváló művész (1952), Kossuth-díj (1956).

1992-ben róla nevezték el a magyar táncművészeknek járó önálló, állami díjat.