II. András (1178 körül –1235. szeptember 21.)

III. Béla és Chatillon Ágnes fia, Imre király (1196–1204) öccse. Apja jelentős vagyont és a keresztes hadjáratban való részvétel kötelezettségét hagyta rá. 1197-ben fegyverrel kényszerítette bátyját a délnyugati országrész átengedésére, melyet független uralkodóként kormányzott. 1204 tavaszán Imre Andrást nevezte ki kormányzóvá fia, a négy éves III. László mellé. Bátyja majd unokaöccse halálát követően 1205. május 29-én koronázták meg.

Első feleségével, Andechs-Meráni Gertrúddal 1200 körül kötött házasságból öt gyermek született, köztük a trónörökös, Béla és az 1235-ben szentté avatott Erzsébet. Gertrúd erőszakos halálát követően 1215-ben vette nőül Courtenay Jolántát, leányuk, Jolánta, Aragoniai Jakab felesége lett. Harmadik felesége, Estei Beatrix férje halála után szülte Istvánt, az utolsó Árpád-házi király, III. András apját.

II. András királyságának három évtizede alatt (1205-1235) a középkori uralkodóktól elvárt aktív külpolitikát folytatott. Számos hadjáratot vezetett Halicsba (a területen ma Lengyelország és Ukrajna osztozik), melynek trónjára fiatalabb fiait, Kálmánt majd András herceget ültette. 1216-ban, második feleségének rokonsága révén eséllyel pályázott a konstantinápolyi latin császári trónra. Szándékát nővére, az akkor Thesszalonikét kormányzó Margit is támogatta. A császári koronát mégis apósa, Courtenay Péter nyerte el. A választás sikerének előmozdítására meghirdetett keresztes hadjáratot a király már nem mondhatta le, így III. Béla fogadalmának eleget téve 1217-ben három hónapot töltött a Szentföldön.

Az aktív külpolitika jelentős gazdasági erőt és belső stabilitást feltételez, II. András azonban reformok sorozatát vezette be, amelyek a kormányzatban, a gazdaságban és a társadalomban jelentős, az ország megújulásához vezető változásokat hoztak. „Új intézkedései” közül a legismertebb a gyakran „mértéktelen” jelzővel illetett birtokadományozás. Az adományokból elsősorban a király feltétlen hívei részesültek, akikre a királynak nagy szüksége volt az egykor Imre mellett álló főurakkal szemben, akik most Béla herceg körül csoportosultak. Ezért nem követte véres leszámolás a Gertrúd királyné elleni merényletet (1213), amelyben Bánk bán mellett többen is részt vettek.

A 13. század elején tűnt fel a szervienseknek („serviens regis”: a király szolgái) nevezett csoport. Jogaik és kötelezettségeik első összefoglalása az Aranybullában, egy 1222-ben kelt, fontossága miatt aranypecséttel megerősített királyi oklevélben olvasható. Kiváltságaik a királyi megyék és a megyésispánok erejét és hatalmát és bevételeit csorbították. Az 1224-ben kiadott privilegium (Andreanum) pedig az erdélyi szász telepesek földjét vette ki a vármegyei joghatóság alól.

Az Aranybullában szerepelnek a nem keresztények gazdasági tevékenységét korlátozó rendelkezések is. Az új berendezkedési politika jegyében II. András a birtokállománytól független bevételekkel (adók, vámok) akarta pótolni az államháztartás hiányát, így megnőtt a pénzügyeket kezelő zsidó és mohamedán alattvalók szerepe. Működésüket tovább korlátozta az 1233-ban kötött beregi egyezmény, mely a sókereskedelem hasznát újból az egyháznak juttatta. A folyamatos pénztelenség miatt uralkodása második felében elkezdődött a korábbi birtokadományok felülvizsgálata és visszavétele.

András uralkodásának évtizedei kulturális szempontból is jelentősek. Az ismeretlen szerző – Anonymus – András uralkodásának első évtizedében írta a Magyarok cselekedetei (Gesta Ungarorum) című művét. Udvarának fényét és méltóságát tükrözte az Óbudán emelt, fehér és vörös színben pompázó, pazar királyi palota, melynek ma már csak alaprajzát és építészeti töredékeit ismerjük. A pilisszentkereszti ciszterci monostorban eltemetett Gertrúd királyné síremlékét francia mester készítette 1230 körül és a nagy birtokadományok nyertesei is reprezentatív családi monostorok építésébe kezdtek (Ják, Lébény).

II: Andrást 1235-ben az egresi ciszterci monostorban temették el második felesége, Jolánta mellé.

(Ritoók Ágnes)