Magyar animációs film, 1968
Rendezte: Gémes József

Gémes József neve leginkább a rövid groteszk filmepigrammákkal (Koncertisszimó, Díszlépés, Temetés) és a rajzanimáció festői vonulatával hozható összefüggésbe (vö. a Toldi-adaptáció Daliás idők). Míg Kovásznai György a kamera alatti akciószerű festményanimációval kísérletezett életművében, addig Gémes ennek egy sokkal mesteribb, kimunkáltabb, ha tetszik, professzionálisabb változatát alkotta meg. Nem volt szerzői alkat, ahogy ő maga állítja, inkább a technika embere. A festménytechnikával kapcsolatban így vall: „Hát mindent rám lehet kenni, de azt, hogy nekem stílusom lenne, azt nem. Szerintem legalábbis nincsen. Amikor csináltam festmény-animációs filmeket, azok egyszerűen abból adódtak, hogy a főiskola díszletfestő szakán tanultam, és ott sokat festettünk. Tehát én inkább mindent a festői és nem a grafikai oldaláról közelítek meg. Nekem ez sokkal természetesebb közegem, de ez nem stílus, ez csak egy forma.”

A sajátos technika mellett a Gémes-életmű három igencsak karakteres gunyoros filmepigrammával robbant be a hatvanas évek végén a magyar film történetébe. A ’68-as korszaknak forrongó közéleti-politikai hangulatára, illetve az időszak pacifista ideológiáira a Bélai István forgatókönyvéből készült groteszk parabolák reflektáltak. A Krakkóban és Chicagóban is díjazott Koncertisszimóban (1968) az esti koncertre gyülekezik a nagyvárosi opera előkelő, sznob közönsége. A színpadon azonban hangszerek hangolása helyett lövészrákot ásnak, a golyószórót tesztelik, miközben a nézősereg elfoglalja a helyét. Amikor a karmester bevonul, és a koncert elkezdődik, a vásznon csaknem szétrobban a detonációtól. A film, ahogy a korabeli kritika megfogalmazta, „tőmondat a fegyverkezés, a háború ellen. Óriási erejű tőmondat. A szó legnemesebb értelmében humoros.”

A Koncertisszimó párdarabja a Díszlépés (1970), amely egy, a katonás regulát megtanulni képtelen bicebóca kiskatona és az őt mindenáron betörni vágyó parancsnok eleve reménytelen pas de deux-je. Harmadik közös filmjükben, a Temetésben (1970) az éppen eltemetendő friss halott nem csak hogy forgolódna sírjában, hanem egyenesen felröhög, hahotázik a róla szóló gyászbeszéd cirkalmas körmondatain.

Zalán Vince a Koncertisszimó tömör, sallangmentes ábrázolásmódja kapcsán így jellemzi Gémes életművét: „a tárgyilagos és a kegyetlen irónia megtestesülése. Ez a hangütés s ez a műkarakter jellemző Gémes 1970-ben rendezett remekléseire is: Díszlépés, Temetés, Esemény. Kevés animációs filmünk van, amelyek e kristályos kép-epigrammákhoz mérhető, tűpontos megfogalmazással villantanák elénk az emberi önzést, a butaságot, hazugságainkat. Nem valamiféle társadalom-változtató, legkevésbé forradalmi hevület lobogtatja-élteti ezeket a műveket, sokkal inkább a felelőtlenséggel párosult katonás rend, a mindenáron való alkalmazkodás iránti megvetés.”

(Orosz Anna Ida)