Színes, magyar dokumentumfilm, 1988
Rendezte: Gyarmathy Lívia, Böszörményi Géza

„A has felül, a nyakon éppen olyan démonikussá válnék, mint az agy alul. Ha a belek elkezdenének gondolkozni és életterveket szőni, ezek bél-gondolatok lennének. Mint ahogy a tömeg uralomra jutásának legelső jele a belek gondolkozásának felülkerekedése volt. (…) Ha pedig nem tud jóllakni, rablásra indul, és aki eléje kerül, azt leüti. Nyersanyagra van szüksége -, a tömeg korszakának jelszava: nyersanyag.” Hamvas Béla: A Vízöntő (részlet)

Az internálás, azaz a rendőri felügyelet alá helyezés a Rákosi-korszak egyik leghatásosabb eszköze volt arra, hogy kellő bizonyíték híján, pusztán gyanú vagy politikai megfontolások alapján, valóságos és/vagy vélt ellenségeit egyszerűen kivonja a társadalomból. 1945 és 1948 között, az államvédelmi szervek országszerte több mint negyvenezer főt internáltak. Az időközben átalakult és önállóvá vált Államvédelmi Hatóság 1950 tavaszáig négy internáló tábort vont felügyelete alá: Recsken, Kistarcsán, Tiszalökön és Kazincbarcikán. A fogvatartottakat szén- és ércbányákban, kőfejtőkben, az útépítő- és a faiparban dolgoztatták. A mindentől és mindenkitől elszigetelt őrizetesek: szociáldemokraták, kulákok, munkások, B-listások, egykori katonatisztek, arisztokraták, bárki aki a „nép ellensége”, az őrszemélyzet alantas ösztöneinek kiszolgáltatva csak egy „ürge” volt - ahogy az ávósok hívták a rabokat -, „A rabokkal pedig nem kell elszámolni!”

Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza filmje az áldozatok és bűnösök zárt mikrovilágát tárja elénk: a xx. században feltalált és „tökélyre fejlesztett”, különféle jelzőkkel ellátott táborok világát, ahol a rab egy szám, az őr egy gúnynév. Terrorral, büntetéssel, besúgóhálózattal, öncélú kegyetlenkedéssel, az éhhalál küszöbén jelentkező farkastörvényekkel. Az interjúk alapján kiderül: Recsket létrehozói és üzemben tartói megsemmisítő tábornak szánták, s hogy voltak túlélők, az csak a szovjet generalisszimusz halálának volt köszönhető.

A film olyan korban próbálta feltárni a recski tábor történetét, amikor az még nem volt magától értetődő, megszólaltatva a rabok mellett azok fogvatartóit is. A visszaemlékezések során szinte teljes panorámaképet kapunk a táborról: a felállításától annak kényszerű bezárásáig, a rabok közti hierarchián át a különböző kifinomult kínzási technikákig, a települést is rettegésben tartó, nőket erőszakoló ávósokon át egy szökés történetéig.

Tanulságos látni, hogy a megszólaló rabok többsége az átélt megpróbáltatások ellenére is ép személyiség maradt, szemben a zavarosan beszélő, fizikailag is leépült egykori őrzőikkel, nem pusztán intellektuális vagy emberi minőségbeli különbségek okán, de talán a lelkiismeret és bűnbocsánat híján.

„Miért?” – teszi fel a kérdést könnyeivel küzdve az egyik volt rab, később egy másik így felel: „Kiderült, hogy alapvetően mindannyian egyet akarunk, az emberi tisztesség és az emberi jóság alapkérdéseiben egyetértünk, és nincsenek közöttünk jelentős különbségek. (…) „Ha megpróbálunk bármiféle rendszert állapítani meg abban, hogy minek az alapján hozták ide az embereket, akkor nem lehet semmi mást mondani, mint azt, hogy azokat hozták ide, akik az önálló gondolkodás megbocsáthatatlan bűnében leledzenek.”

(Nagy Levente)