Báró Wesselényi Miklós (1796 − 1850)

Báró, politikus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a magyar reformellenzék egyik vezetője, az erdélyi ellenzék vezére. Id. Wesselényi Miklós és Cserei Ilona fia; nagy szigorban és elvárások közepette nevelkedett, nemcsak szellemét, de testét-lelkét is pallérozta. Apjára, aki hirtelen haragú, és nyakas főúr volt, a „zsibói bölényként” emlékeznek, ám ennek ellenére művelt és tájékozott volt. A magyarországi jakobinus mozgalomban való részvételéért bíróság elé állították.

Wesselényi a politikai életbe az 1817-i erdélyi ínség-segélyakció egyik szervezőjeként került. 1819-ben az erdélyi úrbérrendezés országgyűlési tárgyalását követelő ellenzék egyik tagja. 1821–1822-ben Széchenyi István gróffal együtt nyugat-európai tanulmányútra indult, melynek során alaposan felkavarta a megtapasztalt különbség elmaradott hazája és a fejlett nyugat között. Franciaországban és Angliában tett tanulmányútjáról hazatérve nekilátott szülőfalujában Zsibón a ménes feljavításához, bevezette a váltógazdaságot, megalapította Erdély első kisdedóvóját.

A birtokát képező falvakban jó példával járva elöl elengedte a robotot és a dézsma nagy részét. Példáját többen követték. Elsőként szabadította fel parasztjait a jobbágyság alól, saját költségén taníttatta őket, tanfolyamokat tartott a korszerű földművelésről és állattenyésztésről. Érdemeket szerzett a selyemhernyó-tenyésztés meghonosításában, a földművelés és az állattenyésztés korszerűsítésében. Kolozsváron saját nyomdája volt, itt nyomtatta ki beszédeit, tételeit, naplóját.

Széchenyi gróf vállalkozásainak legfőbb támogatója, részt vett a Kaszinó megalapításában, magyar színház felállítását szorgalmazta, és létrehozta az első vívókört. 1830-ban a Magyar Tudományos Akadémia az igazgatótanács tagjává, majd 1831-ben tiszteletbeli tagjává választotta. S még ebben az évben írott, de csak két évvel később, külföldön kiadott Balítéletekről című műve a bécsi udvar, mindenekelőtt Metternich kancellár célpontjává vált. Miután Szatmár megyében birtokhoz jutott, az 1830. évi pozsonyi országgyűlésen már a felsőtábla tagjaként vehetett részt, a reformmozgalom elismert vezetője lett. 1830 és 1833 között a reformellenzék fő szervezője, a Magyarországnál jóval elmaradottabb Erdélyben ő az ellenzék korlátlan vezére. A Habsburg kormányzat politikai perrel való elnémítására törekedett, s a Szatmár megyei gyűlésen mondott gyújtó hatású beszéde miatt hűtlenségi pert indítottak ellene nemcsak Magyarországon, hanem Erdélyben is.

Még javában folyt ellene a peres eljárás, amikor az 1838-as nagy pesti árvíz idején Wesselényi a jeges árban önfeláldozóan mentette az embereket, s mindenki szemében hőssé vált. Magyarországi hűtlenségi perében Kölcsey Ferenc volt a védője, kinek segédletével négy éven át védekezett, végül a királyi tábla 1839-ben három évi − a budai várbörtönben letöltendő − fogságra ítélte, de súlyosbodó szembaja miatt büntetése megszakításával gyógykezelésre szállították Gräfenbergbe, majd 1840-ben kegyelmet kapott. Ártatlanságát sosem ismerték el.

Élete utolsó évtizedét szembetegségével való küzdelme töltötte ki. 1843-ban tért haza Gräfenbergből. 1844-ben megvakult, vaksága korlátozta a politikában való részvételben. Mint Kolozs vármegye alispánja 1848-ig Zsibón élt. E korszakának fontos terméke a Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében című műve volt, a korai magyar liberalizmus nemzeti kérdésben vallott álláspontjának legfontosabb összegezése. Jelentős szerepe volt abban, hogy a kolozsvári országgyűlés (1848) kimondta Magyarország és Erdély unióját. A forradalom nehézségeinek felismerése közben elvesztette az ellenzékben való hitét, s családjával Gräfenbergbe menekült. Mindezekhez testi rokkantsága is hozzájárult. 1850 tavaszán tért haza, útközben azonban tüdőgyulladást kapott és Pesten érte a halál. Felesége, Lux Anna élete végéig ápolta.

Vörösmarty Mihály verse nyomán „az árvízi hajósként” örökre beírta magát a magyar nemzet emlékezetébe.

(Aczél Eszter)