Dr. Antall József (Pestújhely, 1932. április 8. − Budapest, 1993. december 12.)

Tanár, orvostörténész, politikus, Magyarország rendszerváltás utáni első szabadon választott miniszterelnöke.

A hazáért vért és életet adni kész török- és németverő ősei katonáskodó, szolgáló és gazdálkodó falusi kisnemesek voltak. Szellemi örökségük: a magyar köznemesség évszázados tradícióira épülő nemzeti polgárosodás által létrejött liberális és konzervatív értékek legjava: humanista és demokratikus politikai meggyőződés, az emberek iránti szolidaritás, nemzeti elkötelezettség, keresztény erkölcsi elvek, európaiság, politikusi tudás, szenvedély, elhivatottság. Mindaz, amit apja révén magába szívhatott a Horthy-korszak második felének demokratikus, náci- és kommunistaellenes, reformer és ellenzéki törekvéseiként vállalható, képviselhető volt a jobboldalon. Idősebb Antall József a háború alatt menekültügyi kormánybiztosként a lengyel ügyek irányítója, fontos és kényes, titkos antináci diplomáciai feladatkört látott el, többek között lengyel, francia, brit, orosz, olasz, zsidó menekültek, szökött hadifoglyok százezréről gondoskodott kapcsolatot tartva a lengyel emigrációs kormánnyal, illetve a követségek képviselőivel.

Elemi iskolái után a budapesti Piarista Gimnáziumban eltöltött 1942-1950 közötti nyolc esztendő, ahol a nemzet szolgálatára nevelték, ugyanezt a szellemi és erkölcsi hatást erősítette tovább. A Fradi ifjúsági úszója, nyolcadikos korában iskolaújságot szerkesztett. 1950-től az ELTE bölcsész-karán magyar-történelem szakon még volt szerencséje találkozni a polgári korszak nagy formátumú professzoraival. Szakdolgozata, majd doktori disszertációja Eötvös József politikai munkásságáról szólt. (Ekkor készült titokban pamfletje is: Marx a kapitalizmus megmentője, a proletárforradalom elhárítója címmel.) Történelem-levéltár szakon, majd magyar szakon tanári diplomát, később könyvtárosi, muzeológusi képesítést is szerzett; mivel rossz „káderlappal” indult, csak alkalmi megbízásokat kapott. (Magyar Országos Levéltár, Pedagógiai Tudományos Intézet)

Az Eötvös Gimnáziumban 1955 októberétől történelem és magyar óráin nagy ívű áttekintéseivel bilincselte le hallgatóságát − a hét vezértől az akkor regnáló Rákosi Mátyásig. Mindezt kifogástalan öltönyben, jólfésülten, felelősségteljesen, de lezseren és nagyvonalúan, ha kellett − emlékeztek később diákjai. 1956. október 23-án „Uraim, bekerültünk a történelembe” – mondta és bekapcsolódott a Független Kisgazda Párt újjászervezésébe, székházat foglalt vissza, majd a lakásukon zajló vezetőségi megbeszélések előterjesztéseit foglalta írásba A Független Kisgazda Párt tervezete a polgári kibontakozás biztosítására címmel. (1956. november 16.)

Bekapcsolódott a magyar pártok és a szovjet vezetés között közvetíteni próbáló Menon indiai nagykövettel folytatott tárgyalásokba. Többször őrizetbe vették, kihallgatták.1957 őszétől újra taníthatott, ezúttal a Toldy Gimnáziumban, de éveken át követték, besúgókat állítottak rá, lakását lehallgatták. Káderlapjára ekkor került rá: politikai magatartása miatt nem alkalmas a pedagógiai munkára, a többpártrendszer híve, a szovjet csapatok kivonását, és az ország függetlenségét követelte. A József Attila Színháznál pénzbehajtó, 1960-1962 között könyvtáros. A publikációs tilalmat kijátszva felesége, Fülepp Klára nevén jelentek meg első cikkei.

Az 1963-ban a Magyar Életrajzi Lexikonba 80 orvos életrajzát kérték tőle, ekkor bukkant a tudomány „senkiföldjére” és lett 32 évesen az 1964-ben nyíló Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár tudományos kutatója. Az intézetet ő fejlesztette nemzetközi hírű-rangú tudományos műhellyé. 1965-től igazgató-helyettes, megbízott igazgató, főigazgató, a Magyar Orvostörténeti Társaság főtitkára, majd elnöke, az Orvostörténeti Közlemények főszerkesztője, a Nemzetközi Orvos- és Gyógyszerésztörténeti Akadémia tagja, a Nemzetközi Orvostörténeti Társaság alelnöke, több hazai és külföldi akadémiai bizottság tagja.

A kelet-európai rendszerváltások államférfiai közül is kiemelkedett kész politikai nézetrendszerével, nem volt hozzá fogható személyiség a térségben. Meghatározó módon befolyásolta, alakította a politikai rendszerváltás menetrendjét, alkotmányos kereteit eredményező tárgyalásokat. Választási győzelemre, kormányzásra alkalmas politikai párttá formálta az értelmiség morális felbuzdulásból létrejött mozgalmát, a Magyar Demokrata Fórumot. Létrehozta a jobbközép-konzervatív kormánykoalíciót, megkötötte a kormányzás parlamentáris feltételeit megteremtő Magyar Demokrata Fórum és Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) közötti kényszerű pártegyezményt.

Politikusi teljesítménye rendkívüli: személyes tekintélye tartotta össze roppant heterogén koalícióját, a rendszerváltozás bonyolult viszonyai közepette biztosítva a kormányzás zavartalanságát. A szovjet birodalom megroppanása, majd szétesése hatalmi vákuumot idézett elő a Baltikumtól az Adriáig terjedő térségben. A nyomában várható (és bekövetkezett) súlyos társadalmi, politikai, etnikai konfliktusok ellensúlyozására szorgalmazta a térség regionális együttműködését, többek között a Pentagonálé (1990), majd a Hexagonálé, a Közép Európai Kezdeményezés, a Visegrádi Hármak, majd Négyek (1991), a Közép Európai Szabadkereskedelmi Megállapodás (EFTA), az EU-val történt társult tagi megállapodás létrejöttét. Magyarország szuverenitása pedig – ne feledjük − az 1991. december 6-án megkötött magyar-szovjet, magyar-orosz és magyar-ukrán alapszerződések révén nyert államjogi kereteket.

Nagyformátumú politikus, államférfi, történelmi személyiség volt, akinek érdemeit kora Magyarországa nem ismerte fel, ugyanakkor Európa még 1990-ben Robert Schuman-díjjal honorálta az Európai Demokratikus Unió-s alelnöki tevékenységét.

Eltökélt célját – hogy Magyarországot a rendszerváltás révén messze vezesse a régi kádári állapotoktól, közelebb a nyugati polgári világhoz – lassította társai értetlenségből származó radikalizmusa, az SZDSZ és a köztársasági elnök magatartása, a posztkádárista sajtó romboló hatása, valamint az általuk befolyásolt éretlen és tájékozatlan társadalom értetlensége, ellenszenve.

„Keresztény Magyarországot akartam” − mondta halálos ágyán a kétezer éves európai értékrendre utalva. 1994-ben Modell és valóság címmel tanulmányainak, beszédeinek és cikkeinek válogatása jelent meg két kötetben.

(Ihász István)