Színes, magyar animációs film, 1972

Rendezte: Reisenbüchler Sándor

 

Reisenbüchler Sándor, a magyar animáció újhullámának öntörvényű, magányosan alkotó személyisége „kakukktojásnak” számított kortársai körében, mert nem grafikusként, hanem dokumentumfilmesként indult. Képi stílusát nem lehet a szokásos „rajzfilmes” szempontok szerint elemezni. Pályáját a hatvanas években kezdte, eredetileg natúrfilmes rendezőnek tanult a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Sosem gondolta úgy, hogy a rajzfilmkészítéshez képzőművészeti gondolkodás lenne szükséges, és azt sem, hogy az kizárólag a képzőművészeti alkotásokat is leíró esztétikai fogalmakkal lenne megragadható. A nem grafikai indíttatású Reisenbüchler hivatkozási pontoknak is elsősorban olyan élőszereplős filmalkotói módszereket választott, amelyek a valóságot rögzítő natúrképekből építkeztek.

 

Példaértékű volt számára többek között a befogadó értelmi-érzelmi dinamizálását megcélzó eisensteini montázstechnika, illetve a hazai filmes pályatársak közül a Huszárik Zoltán és Tóth János által fémjelzett, lírai asszociatív képépítkezés. Mind a húszas évekbeli szovjet avantgárd stílusra, mind a Huszárik–Tóth-féle fragmentális gyorsmontázsra jellemző, hogy mellőzik a realitásélményt erősítő, dokumentarista jellegű verbalitást, és bonyolult filmnyelvi kommunikációjuk kizárólag képekre, illetve a képi és a hangi szféra ellenpontozására épül. Natúrfilmes mivoltuk dacára így voltaképp mind a két filmtípus az animáció absztrakt, költői vizualitásához áll közel. A szovjet filmes avantgárd és a Huszárik-féle asszociációs montázs képekben gondolkozó, képekből építkező jelentésképző mechanizmusát Reisenbüchler alkotásai képesek voltak egy-egy képen, filmes terminussal élve, egy-egy beállításon belül mozgásba lendíteni a fotókollázsok, illetve a papírkivágásos képek segítségével.

 

Filmjeiben Reisenbüchlert sosem az egyéni létezés értelme, hanem sokkal inkább az emberiségnek a világban betöltött szerepe, a környezetéért, a természetért, a jövőért vállalt felelőssége érdekli. Ahogy Orosz István fogalmaz: „minden munkáját átjárta a megélt, a megszenvedett felelősségtudat. Filmjei a szelíd, ironikus figyelmeztetéstől a kétségbeesett ginsbergi üvöltésig kipróbálnak minden formát, hogy a végromlásába rohanó emberiséget megállítsák.”

 

A Juhász Ferenc költeményéből készült A Nap és a Hold elrablása (1968) egy mágikus-mitologikus folklór szimbólumokat fölvonultató, népmesei ihletésű történet. Ars poetica, amely az ember és természet örök kapcsolatába vetett hit és a megújhodás lehetőségéről szól. A világban uralkodó Rosszat jelképező félelmetes fekete szörny a Földet akarja elpusztítani: lenyeli az élet fényforrásait, a Napot, a Holdat és a csillagokat. Azonban az emberiségnek sikerül megküzdenie a szörnyeteggel, és a sötétségbe fényt hozó mesebeli fiú rákényszeríti a sárkányt, hogy visszaköpje az ellopott égitesteket.

 

Húsz évvel később az Isten veled, kis sziget! (1987) ott kezdődik, ahol a Nap és a Hold elrablása 1968-ban véget ért. A természet és az emberek közössége egy folyó közepén álló sziget virágzó, lüktető életfája körül él paradicsomi harmóniában, azonban itt már nem egy szimbolikus Rossz, hanem a technicizálódó emberi civilizáció borítja fel a természet rendjét és árasztja el vízzel a szigetecskét egy hatalmas erőmű építése miatt. A film, bár az egész földet fenyegető problémákról, a természet gátlástalan leigázásában örömét lelő, a technika univerzális következményeire fittyet hányó emberi civilizációról szól, annak idején a nyolcvanas évek végi erdélyi falurombolások, illetve a magyarországi dunai vízerőmű-építés révén drámai aktualitással is bírt.

 

Talán némileg még direktebb a fogalmazásmódja Reiesnbüchler fotókollázsokból építkező történelmi filmjeinek. Az 1812-es év (1972) című filmet Tolsztoj Napóleon oroszországi hadjáratáról szóló Háború és békéje ihlette. A film egyetemes érvényű narratívája Napóleon (a nyugati, francia felvilágosodás) és Kutuzov (a tradicionális orosz, keresztény kultúra) harctéri és egyben eszmei ütközetének Csajkovszkij azonos című nyitányára komponált gigantikus látomása. Az alkotó 1982-ben így összegzi a film mondanivalóját a Művészet hasábjain: „hogyan halódik a régi minőség, és ebbe miként hatol be az új. Erre kitűnő alkalmat adott a tolsztoji tér-idő szemlélet, a haldokló ember sajátos életösszegzése, amikor egy szemvillanás alatt végigvonulnak előtte élete képei. Megpróbáltam ilyen számadásszerű lényeglátó képsor-koncentrációkban a Háború és béke egyetemes mondanivalóját és az ezzel adekvát zenét megjeleníteni.”

 

(Orosz Anna Ida)