Színes, fekete-fehér, magyar dokumentumfilm, 1996
Rendezte: Forgács Péter

Forgács Péter a polgárságot tekinti a demokrácia letéteményesének annak önreflexivitása miatt: csak az anyagilag független, a jogaival élni tudó, a civil társadalmat céljának tekintő citoyen képes a közösség gondjaival felelősen foglalkozni. A magyar történelem általa megelevenített időszaka a 19. század végétől, az USA-ba történt kivándorlásoktól a rendszerváltás tematikáján át meghosszabbítva napjainkig terjed. Amatőr archívokat használó filmjei Pierre Nora-i értelemben vett „emlékezethelyekként” működnek. Ez azért rendkívül fontos, mert 1948, a fordulat évétől az 1980-as évek közepéig, a második nyilvánosság megjelenéséig az osztályharcot középpontba állító hatalmi narratíva a polgárságot sújtó tragédiákat tabusította, sőt meghamisításával színvonaltalan egységként kezelte a polgárság tagjait, a „szocializmus” ellenségének nyilvánítva őket. Forgács emiatt a Kádár-korról készített munkáiban múlt nélküli, értékvesztett, reflektálatlan államnak mutatja Magyarországot.

Az emlékezet helyei akkor jönnek létre, amikor a hagyomány folyamatossága megszakadt, spontaneitása megszűnt, s e folyamatosság visszaállítása szükségessé teszi a múlt rekonstrukcióját. Elsődleges forrása a személyes emlékezet, az oral history és annak tárgyiasult emlékei. Forgács a történelmi emlékezet kontinuitását amatőrfilmekre építve állította vissza. A filmformát kategorizálhatatlan, szerteágazó érdeklődését követve az összművészet irányába tágította, ennek legteljesebb megnyilvánulása A dunai exodus (1997) interaktív kiállításba emelésének sorozata volt (2002-2008).

 „Meg kellett találnom azt a másfajta nyelvet, és abban is azt a nyelvjárást, amin én beszélni tudok. (…) azt a közeget, azokat az embereket, azt a hangot, ami más. Ezt én az akkori, a 70-es évek magyar avantgárdjában találtam meg, olyanokban, mint Erdély Miklós, Hajas Tibor, Szentjóby, Bódy Gábor, Birkás Ákos vagy a Halász-színház.” – mondja Forgács Péter egy a Beszélő Online-on megjelent interjúban.

A másfajta nyelvhez Bódy Gábor és Tímár Péter Privát történelem (1978) című, amatőr felvételekkel végzett műfajkísérlete vezette el, ami az ő kezén módszerré érett. A családi és amatőrfilmek némán, de kitörölhetetlenül, személyes szinten őrizték meg mindazt, ami a társadalmi emlékezetet feldolgozatlansággal, kibeszéletlenséggel terhelte évtizedekig. A Privát Magyarország sorozatban a mindennnapok ábrázolására alapoz, az idillt iróniával egyensúlyozza, a tragédiákat a helyrehozhatatlanságuk miatt érzett gyász hangján mondja el. Gondosan ügyel arra, hogy szereplői publikus énjét megmutatva vezessen el közkinccsé tenni akart titkaikig. Egy légyott során forgatott erotikus jelenet (Az örvény) szerepeltetése azt jelzi, hogy a közölhetőség e forgácsi határa nem nyárspolgári, az általa áhított közbeszéd pedig nem prűd. A szerető alcímű szekvencia kép- és hanganyaga a film tartalmi és formanyelvi sűrítménye: a néző a láthatatlan történelem képi előtereként működtetett privát szférába hatol. Az amatőrfilm forgatási ideje 1939: egy fiatal nő levetkőzik, ágyba fekszik, s alatta zsidótörvényt recitál a zenész: „Ki tekintendő zsidónak.”

Az örvény, e sorozat tizedik darabja 1918-tól követi a szegedi Pető-család hétköznapjait és ünnepeit. A lassan gyarapodó Pető Bankházat 1936-ban, harmincévesen veszi át a filmeket készítő Gyuri. A megörökített családi események banalitása a civil hősiesség megnyilvánulásaivá válnak a fokozódó zsidóellenesség, a zsidótörvények közegében, a deportálás árnyékában, hiszen továbbra is tartják a formákat. Ünneplik a születésnapokat, zenélnek, s vadásznak is, mint „az urak”. A formák változatlansága ugyanakkor az áldozatok üldöztetésükbe való belenyugvását is jelentette. Alkalmazkodniuk kellett, bagatellizálni a veszélyt a túlélés érdekében, s ezzel utat engedtek az egyre nagyobb teret nyerő erőszaknak.

A film zenei novuma a zsidótörvények minimálzenei feldolgozása, archív újdonsága pedig az a páratlan filmtörténeti lelet, amelyet Pető Gyuri készített a munkaszolgálatban. A kontextus ismerete nélkül idillinek is látható szkeccsek imitált erőszakot mutatnak: mosolygó keretlegény fenyeget kacagó kényszermunkást.

Az üldöztetés mindennapivá válása folyamatának mozgóképes bemutatása „a gonosz banalitásá”-t (Hannah Arendt) hozza testközelbe. Lényege éppen megszakíthatatlansága: a tragédia elkerülhetetlen, hiszen bekövetkezett, s a forgácsi elbeszélést e sorsszerűségbe való beletörődés jellemzi. A narráció lassúsága olyan benyomást kelt, mintha sokkhatás alatt állnának a beszélők, a zenei motívumok is hiábavalóan sikongatnak, csak a belenyugvás marad abba a paradoxonba, amit a film elején Pilinszky Jánostól hallunk: „Megtörtént, holott nem követtem el. / És nem történt meg, holott elkövettem."

Forgács melankóliája a polgárság elsiratása. Elgyászolása annak a kultúrafogyasztó, a civilizáció eszközeit lehetőségeinek megfelelően használó művelt osztálynak, amely a szocializmus idején tűnt el. A folyamat az "osztálySORSjegy"-ben (1996–1997) folytatódik, a megjelenített kornak megfelelően más eszközökkel. Pető Éva, Gyuri második gyereke tizenhárom évesen véletlenül megtudja, hogy volt egy öccse, aki a táborban elpusztult – „de az már egy másik történet”.

(Boronyák Rita)