Báró Eötvös József (Buda, 1813. szeptember 3. – Pest, 1871. február 2.)

Író és államférfi, a Batthyány-kormány és az Andrássy-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere, a magyar realista regény első nagy alakja, magyarsága hangsúlyozásával européer politikus és gondolkodó. 

Udvarhű arisztokrata család sarja, korán kibontakozó irodalmi vénával – Kazinczyt és Kölcseyt vallotta mesterének, barátjával, a későbbi történész és államférfi Szalay Lászlóval tisztelgő látogatást is tettek Kazinczy Ferencnél. Az egyetem elvégzése után Fejér megyei aljegyző, majd az udvari kancelláriánál fogalmazó, az eperjesi kerületi tábla közbírája. 1836-1837-ben beutazta Németországot, Svájcot, Hollandiát, Franciaországot és Angliát. Ezután írta meg első nagy regényét, A karthauzit. Ebben saját életfilozófiáját fogalmazta meg, s nagy elismerést szerzett számára, a Kisfaludy Társaság is tagjának választotta (1860-ban majd a Társaság elnöke lesz).

A politikai életben Széchenyi és Kossuth között állt, a polgárosodás, demokrácia, a liberális eszmék iránt lelkesedett, de nem volt forradalmár. Irodalmi munkássága is politikai meggyőződésének kifejezése. Nagy regényei a polgári átalakulást sürgetik. A falu jegyzője (1845) a züllött nemesi Magyarország képét mutatja, s még külföldön is elismeréssel fogadták, a Magyarország 1514-ben (1847) Dózsa parasztháborúja kapcsán nagy megértéssel, részvéttel fordult a fegyvert fogó, lázadó parasztság felé. Emellett költő (1848-ig számos verse jelent meg), drámaíró, kiváló szónok, publicista és filozófus.

Politikusi szerepvállalása az 1832-36-os országgyűlésen indult – itt a főrendi ellenzék tagja. Az 1843-44. évi országgyűlésen Batthyányi Lajos mellett már Eötvös számított a főrendi ellenzék vezetőjének. Eötvös és köre (Szalai, Trefort, Csengeri), az ún. centralisták felléptek a megyerendszerrel szemben, eszményük a parlamentnek felelős, erős központi kormány, a tisztán polgári állam. 1844 júliusában átvették Kossuthtól a Pesti Hírlap szerkesztését, Eötvös József politikai elképzeléseit a Pesti Hírlapba írt cikkeiben fejtette ki. A forradalom előestéjén Kossuth körül tömörültek, az első felelős magyar kormányban Eötvös lett a vallás- és közoktatásügyi miniszter. Kibontakozni azonban nem tudott: Lamberg gróf meglincselése után (szeptember 28.) nem vállalta a miniszterséget, elhagyta az országot, s 1853-ig leginkább Münchenben és Salzburgban élt, ahol főként jogi és állambölcseleti műveket tanulmányozott. Ekkor írta meg elméleti főművét A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra címmel.

Hazatérése után újra bekapcsolódott a Magyar Tudományos Akadémia (elnöke 1866-tól) és a Kisfaludy Társaság munkájába, 1861-ben országgyűlési képviselő, Deákkal és Andrássyval együtt törekedett a megegyezésre, s amikor 1867-ben bekövetkezett a kiegyezés, újra közoktatásügyi miniszter. Ő az egyetlen, aki miniszter volt Batthyány forradalmi kormányában is és Andrássy kiegyező kormányában is.

Meghozta az általános és kötelező népiskolai oktatásról szóló törvényt, s az 1868-ban 38. cikkelyként bejegyzett népoktatási törvény csaknem egy századra irányt szabott az alapfokú oktatásnak, valamint megalapozta a közép- és felsőoktatás kibontakozását. A tankötelezettség kimondásán túl nagy hangsúlyt fordított a tanítóképzésre, a tanítók helyzetének rendezésére, a népiskolai közigazgatás szervezetének kialakítására. A nemzetiségi kérdésben következetesen azt képviselte, hogy a magyarok és a nemzetiségek egyenlők, a magyarok viszont elsők az egyenlők között. A nemzetiségiek kulturális felemelkedését az anyanyelvi oktatás törvénybe iktatásával próbálta elérni. Már az 1840-es években foglalkozott a zsidók emancipációjával, s 1867-ben ő alkotta meg a zsidók egyenjogúsításáról szóló törvényt.

Az 1870. évi költségvetés tárgyalásakor az ellenzék heves támadásokat intézett ellene, melynek hatása alatt összeroppant. Karlsbadba ment felépülni, ám decemberben ismét súlyosan megbetegedett, és 1871 elején Pesten meghalt. A családi sírboltban, Ercsiben temették el.

(Radnóti Klára)