Bem József (Tarnów, 1794. március 14. – Aleppó, 1850. december 10.)

„Osztrolenka véres csillaga”, „kis szürke ember” – írták róla kortársai, akiket megosztott a „divatos forradalmár-katona fajtából való kóbor lovag” személye. Mégis, katonái rajongtak érte, s az utókor számára ő lett „Bem apó, a magyar szabadságharc legnagyobb hadvezére”.

A sziléziai eredetű lengyel családban, a születésekor már a Habsburg birodalomhoz tartozó Tarnówban világra jött, gyenge fizikumú fiatalember a krakkói középiskolából jelentkezett katonának, hogy az egységes és független Lengyelországért harcoljon. A Napóleon által létrehozott Varsói Nagyhercegség katonájaként vett részt az oroszországi hadjáratban, meg is kapta 1813-ban a francia becsületrendet. Napóleon bukása után az Oroszországgal perszonálunióban lévő Lengyel Királyság hadseregében szolgált tüzértisztként, oktatott is a varsói tüzérségi iskolában, de 1822-ben belekeveredett egy függetlenségi összesküvésbe, így végül 1826-ban elbocsátották a seregből. Az 1830-as varsói felkelést követő harcokban tűnt ki vakmerőségével és bravúros hadműveleteivel. Osztrolenkánál a döntő ütközetben Bem ütege hősiesen fedezte az óriás orosz túlerővel szemben a visszavonulás útját, meghátrálásra késztette a támadókat. Ezredessé, majd a Varsó elleni orosz támadás előtt már dandártábornokká s a tüzérség főparancsnokává nevezték ki. Mikor a lengyel hadsereg fegyverletételre kényszerült, emigrációba vonult, de nem adta föl célját.

1848-ban bekapcsolódott a forradalmi mozgalmakba, október közepén már a bécsi fegyveres erők főparancsnoka volt, majd Magyarországra menekült, s november elején felajánlotta szolgálatait Kossuth Lajosnak, az Országos Honvédelmi Bizottmány, azaz a kormány vezetőjének, aki megbízta az erdélyi hadsereg vezetésével. Az erdélyi hadműveletek kudarcok és sikerek sorát hozták Bem és serege számára. Karácsonyra felszabadította Kolozsvárt, nagy sikert aratott Piskinél Puchner felett, márciusban végre sikerült Nagyszebent elfoglalnia, s kivernie az osztrák és orosz erőket Erdélyből. Ezután a délvidéki magyar sereg segítségére sietett, bánsági hadjárata valóságos diadalmenet volt, de a fenyegető orosz intervenció és a román felkelés miatt júniusban visszatért Erdélybe. Két hónapig meg tudta akadályozni, hogy az orosz sereg a magyar főerőket bekerítse. Augusztusban Temesvárnál átvette a déli magyar fősereg parancsnokságát, de egymás után maradt alul az összecsapásokban, serege demoralizálódott, s végül újból menekülnie kellett.

1849. augusztus 23-án lépett török földre. Áttért a muzulmán hitre, hogy beléphessen a török seregbe, s immáron Murat pasaként azt remélte, hogy a török fennhatóság alatt harcolhat tovább Oroszország ellen. Szíriába vezényelték, itt érte a halál. Aleppóban temették el, de az első világháború után mind Lengyel-, mind Magyarországon mozgalom indult meg hamvai hazahozataláért, s végül 1929-ben ez meg is történt. A koporsóját szállító vonatot minden településen ünnepélyesen fogadták, Budapesten a holttestet ágyútalpon vitték a Nemzeti Múzeumba, ahol felravatalozták, s nagyszabású díszünnepséget tartottak Horthy Miklós kormányzó és a Habsburg család tagjainak részvételével. Aztán a koporsó – szinte diadalmenetben – továbbutazott a lengyel hazafi szülőföldje felé, ahol szülővárosában, Tarnówban temették újra egy mesterséges szigeten hat korinthoszi oszlopon álló kőszarkofágba és nem a földbe, mert  a muzulmán hitre tért hőst nem temethették keresztény lengyel földbe.

(Radnóti Klára)