Fekete-fehér, magyar filmdráma, 1955.

Rendezte: Máriássy Félix

Noha két világhírű alkotásunk is született az 1948-ban elnevezett irányzat, a neorealizmus jegyében, Szőts István korelőfutárként jegyzett műve, az Emberek a havason (1941) és Radványi Géza Valahol Európában (1947), a fordulat évével elkezdődött filmes sematizmus (avagy szocialista realizmus) azonban majdnem tíz évvel vetette vissza, tette lehetetlenné e szemlélet magyarországi kibontakozását. „A valós események láncba szedése”, a „részletek hűségének” biztosítása (Fellini), a természetes külsőkben történő forgatás – mind csak az olvadást követő években kezdődhetett el a magyar filmben, amelyben oroszlánrésze volt a „Bárónak”, ahogy pályatársai a halkszavú Máriássy Félixet emlegették.

Még a harmincas évek végén került a szakmába, a nagy öregek mellett gyakornokoskodott. Ráthonyi Ákos, Bán Frigyes és Radványi Géza és Hegyi Barnabás mellett volt vágó, forgatókönyvíró, mindenes, csupa nagybetűvel. A Színművészeti Főiskolán később élő legendájává vált Máriássy  ezeken a filmeken érzett rá arra, hogy mit jelent a filmen a vizualitás, de a Rákosi-diktatúra termelési sémája bedarálta a hat nyelven beszélő arisztokrata törekvéseit, hogy gyárról, munkásokról, rossz munkakörülményekről, valós problémákról forgathasson. Az olvadás évében elsőként nézett szembe sematikus korszakával és forgatta le mindig is aktuális művét a panamák sarában fuldokló Magyarországról (Rokonok, 1954).

Noha a Budapesti tavasz (1955) a „felszabadulás” 10 évfordulójára rendelt filmnek indult, az addig ismert, hősi, háborús film sablonjait fölrúgta: apró részletekből építkezve a reális életet jelenítette meg. Közvetlen élményből táplálkozott: Máriássy az író Karinthy Ferenctől nem messze, a főszereplő Gábor Miklóssal együtt dekkolta végig Budapest ostromát egy bérház pincéjében. 1944 decemberében tanúja volt, ahogy a nyilasok megszállnak egy bérházat, s az összes ott élőt falhoz állítják. Ez volt az első magyar film, amely emléket állított a holocaustnak. A film tematikájában, kifejezési formájában és operatőri stílusában is újdonság volt: Máriássy ötvözte a személyes tragédiát a közösségi sorssal: Gordon Zsuzsa (Judit) és Gábor Miklós (Zoltán) tragikus szerelmének ábrázolásával.  Az életbe brutálisan beavatkozó történelem itt megkezdett tematikájához nyúl vissza a később az újhullám nemzedéke is (Sára Sándor, Gaál István, Kósa Ferenc, Szabó István, utóbbi kettő Máriássy-tanítvány) sokszor ábrázoltak olyan, az egész ország sorsát szimbolizáló, történelmi határhelyzetet, ahol állást kell foglalni. Ezt fejezi ki, ahogy Máriássy asszociatív, ellenpontozó montázsokká vágta össze a Judit és Zoltán szerelmi, lírai jeleneteit a város ellen támadásra induló katyusák és a fehérzászlós szovjet parlamenterek halálának eszköztelen képeivel. Az érzelmek, a lelkialkat – a közelképek erejét felfokozták a közbeiktatott „társadalmi” totálok.

„Aki most örülni tud, akárcsak egy percre is, nem lehet becsületes ember.” – mondja a zsidó lány katonaszökevény szerelmének, mielőtt 1944 decemberében sok társával együtt a Dunába lövik. Puritán erejű ez a stílusteremtő jelenet: a szürke vízfelület fölé szinte grafikusan magasodnak a megalázott, mezítlábas emberi alakok. Az operatőr Illés Györgya Dunáról, egy csónakból, alsó gépállásból vette föl a képsort, így az áldozatok a halálfélelem utolsó pillanataiban felmagasztosulnak, mintha félig már az égben lennének. A gyors lövések után csak a cipők maradnak a parton. A nyilasok válogatnak. A partra érve Zoltán már csak egy üres cipőt lát a ködben Judit helyett, amit egy nyilas a vízbe dob. Majd egy gyönyörű fahrtban közelít a kamera az üres partról az egykedvűen fodrozódó vízfelületre. A piszkos, elsimult vízen megáll, mintegy kimerevedik a kép. A film e megindító képsorai is hatottak CanTogay és Pauer Gyula páros emlékművére: 2005-ben 60 pár bronz cipőt állítottak a pesti rakparton lemészárolt áldozatok emlékére.  A Budapesti tavasszal Máriássy fordított cenzúrát élt meg, mint előző filmjeivel, itt nem elvettek belőle, hanem hozzáírtak egy heroikus figurát, Turumbek tizedest. Az ő mesterséges jeleneteinek örült a korabeli kritika. Ez volt a legsikeresebb Máriássy-film, 1968-ban beválasztották a „Budapesti 12"-be.

Fazekas Eszter