Csontváry Kosztka Tivadar, festő (Kisszeben, 1853. július 5. – Budapest, 1919. június 20.)

Csontváry Kosztka Tivadar a magyar festészet egyik emblematikus figurája. Festészetének misztikuma, prófétikus elhivatottsága, aszketikus életvitele, életművének szinte csodával határos módon való megmenekülése egy külön Csontváry-mitológiát teremtett a magyar kultúrában. Az 1853-ban a felvidéki Kisszebenben született, édesapja Kosztka László gyógyszerész volt, aki petárdákkal és rakétákkal is kísérletezett. Édesanyja az Ung megyei daróci Heizelmayer Franciska volt. Csontváry elemi iskolai tanulmányait szülővárosában kezdte, a helyi algimnáziumban már sokat kerülte az iskolát, inkább a természetben gyönyörködött, különféle rovarokkal játszott. Végül patikusnak tanult, 27 éves koráiga patikussegédként dolgozott, majd saját patikát nyitott.

Már elmúlt negyven éves, mikor otthagyta patikáját és 1894-ben Münchenbe rendszeres festői tanulmányokba kezdett. Ennek előzménye, hogy visszaemlékezése szerint 1880 októberében még patikussegédként egy percre leült a gácsi Vörös Kereszt patika ajtaja elé pihenni és lerajzolta egy vénycédula hátára az utcán álló ökrös szekeret. A rajz láttán főnöke az idős patikus így kiáltott fel: „Hisz maga festőnek született!”. Ekkor Csontváry a feje fölött hangot hallott: „Te leszel a világ legnagyobb napút-festője, nagyobb Raffaelnél!”.

Ezután utazások során ismerkedett a festészettel, majd már saját patikáját otthagyva előbb Münchenben, Hollósy Simon iskolájában, majd Kalsruhében, Düsseldorfban, végül Párizsban tanult. Utazásai során, azért, hogy az általa nevezett „Nagy Motívum”-ot megtalálja, eljutott a Szentföldre, Egyiptomba, Athénba, Szíriába, Dalmáciába és Olszország déli részére is. Az igazi nagy témát végül három helyen leli meg: a Magas-Tátrában, Taorminában, s Baalbekben. De az ezekhez vezető utakon is a Nagy Motívum igézetében él: Európa nagy vízeséseit, az Etnát, Nápolyt, Szicília, Bosznia városait, a dalmát partokat, a magyar alföldet s végül Athén és Jeruzsálem képeit, Libanon cédrusait ugyanazzal a nagyra hivatott igyekezettel festi meg, a természet élő, és igaz perspektíváját keresve.

Csontváry cédrusképei – a Magányos cédrus és a Zarándoklás – sok szempontból az életmű legfontosabb darabjainak tekinthetők. Csontváry a cédrust írásaiban és festményeiben egyaránt az egyik legösszetettebb szimbólumként használja. A cédrus lassan, évekig fejlődő magja, minden emberi dimenziót meghaladó több évszázados élettartama, olykor 40 métert is elérő magassága, s mindez a Libanon majd 2000 méteres hegyein, mind olyan tulajdonságok, melyeknek Csontváry világszemléletében emberi vetületük is van. A lassú fejlődés, a szívósság, az erő és ellenálló képesség, s mindezek mellett a forma tökéletessége és szépsége, a zord természeti környezeten is uralkodó élet Csontváry élet- és művészeteszményének is meghatározó tulajdonságai. Ő maga is éveket adott magának a festői munkára való felkészüléshez, szándékosan választotta az aszkézis útját, hogy semmi ne vonja el figyelmét a munkától és a nemes feladatoktól. Nem véletlen, hogy a Zarándoklás kolosszális ünnepélyessége sokban emlékeztet Csontváry késői írásainak olykor túlzó – individuális és nemzeti értelemben is – önértékelésére, s az is nyilvánvaló, hogy a Csontváry két nagyméretű cédrus-képe rejtett önarcképként is értelmezhető.

A Csontváry korában meglehetősen ismert, az ezeréves cédrusokhoz kapcsolódó magyar őstörténeti hagyomány szerint ugyanis a cédrusok nemcsak az ősi helyi kultuszokban, hanem az ősmagyar mitológiában is kitüntetett szerepet játszottak. Az ezeréves cédrusoknak az ezeréves magyarsággal történő szimbolikus azonosítása a korszak egyik gyakori köznyelvi fordulata. Csontváry témaválasztásában így egy sajátos – és tőle egyáltalán nem idegen – nemzeti program is megfogalmazódott.

Zarándoklás a cédrusokhoz, 1907; Olaj, vászon, 200 x 205 cm.