Damjanich János (Staza (Horvátország), 1804. december 8. – Arad, 1849. október 6.)

„A nép hőse”, császári tisztből lett daliás honvéd tábornok, aki minden csatát megnyert, a magyar nemzeti törekvések és a radikális polgári reformok híve, az aradi tizenhármak egyike. Vagyontalan szerb határőrcsaládból származott, ő maga a temesvári katonaiskolában tanult. A császári hadseregben Haynau alatt szolgált Temesvárott a 61. gyalogezredben. A friss házas tiszt – három év jegyesség után 1847-ben vette feleségül Csernovics Emíliát, Arad megye főbírájának leányát – összeütközésbe is került felettesével, mikor az a magyarokat és Kossuthot szidta, ezért Itáliába vezényelték büntetésből.

1848 nyarán azonban visszatért, s átlépett a magyar honvédség kötelékébe. A szegedi 3. honvédzászlóalj tisztje lett őrnagyi rangban. Kiváló parancsnok volt, katonái rajongva szerették, zászlóalja – a híres „fehértollasok” – a szabadságharc egyik leghősiesebb egysége lett. Délvidéki sikerei következtében 1848. december 20-án Mészáros Lázár hadügyminiszter tábornokká nevezte ki.

1849 januárjában a bánsági hadtest parancsnoka lett, majd többször is kitüntette magát a tavaszi hadjárat (1849 áprilisa) ütközeteiben – a szolnoki, hatvani, tápióbicskei, váci és nagysallói győzelmek kivívásában jelentős szerepe volt. Tápióbicskénél ő fordította meg a csata kimenetelét, Isaszegnél az ő kitartása mentette meg a helyzetet, Vác mellett ő söpörte el Christian Götz csapatait, Nagysallónál is részese volt a tavaszi hadjárat legnagyobb diadalának. Damjanich és „vörössipkásai” (a legbátrabbnak tartott alakulatok vörös sipkát viseltek) voltak a hősei a győzelemsorozatnak, ami egy hónap alatt a Tiszától Komárom váráig szorította vissza az ellenséget.

Április 28-án hadügyminiszterré nevezték ki, azonban mikor szemlét tartott katonái felett balesetet szenvedett, s lábát törte. Ettől kezdve nem tudott részt venni a hadműveletekben. Júliusban az aradi vár parancsnoka lett, s augusztus 17-én tette le a fegyvert a cári csapatok előtt. Tudott Görgei elhatározásáról, hogy csak az oroszoknak adja meg magát, s ő is ehhez tartotta magát. Megtagadta, hogy az osztrák Schlick tábornoknak hódoljon, egyezkedni próbált az intervenciós csapatok vezetőivel, hosszan tárgyalt Buturlin tábornokkal a megadási feltételekről. Haynau minden áron meg akarta akadályozni, hogy Damjanich az oroszoknak adja át a várat, hisz ez súlyos sértésnek számított Ausztria felé. Azt jelezte, hogy Ausztria nem bírt el a lázadókkal, akik csak az idegen nagyhatalom túlereje előtt hátráltak meg.

A kapituláció után az oroszok Damjanich tábornokot is átadták a császári hadbíróságnak, ami a 13 magyar parancsnokot kötél általi halálra ítélte. (Utóbb kegyelemből négyüknek golyó általi kivégzését rendelte el Haynau.) Az aradi várban 1849. október 6-án reggel történt meg a kivégzés, a 13 mártír közül ő volt az utolsó előtti, akit felakasztottak. Utolsó szavai legendássá váltak: „Azt gondoltam én leszek az utolsó, mert a csatában mindig az első voltam. Szegény Emíliám! Éljen a haza!”

A kivégzést követően holttestét felesége rokona, Csernovics Péter temesi főispán a hóhér megvesztegetésével megszerezte, és saját mácsai birtokán temette el. Itt nyugodott 1974-ig, amikor is csontjai átkerültek az emlékoszlop kriptájába.

(Radnóti Klára)