A szilaj vagy rideg állattartás, a pásztorkodás számos különleges szokást, építményt, viseletet, eszközt teremtett, amelyet az utókor romantikus tartalommal töltött meg, de valójában egy igen kemény, küzdelmes életforma szükségszerű tartozékai voltak. Az állatokat tavasszal, legkésőbb április 24-én kihajtották a legelőre, és őszig, november 30-ig a falutól távol élt állat és őrzője. A pásztoroknak nem akadt sok holmija: néhány gúnya, bogrács, élelmiszer, só. A kenyeres vagy eleséges talyiga, mint neve is mutatja, kétkerekű, kétrúdú, ló vagy szamár által húzott kocsi, amire mindent felpakoltak, és még a pásztor is felülhetett rá. Kezelője a talyigás, a kisbojtár vagy a tanyás, akit néha még a talyiga elé is fogtak.

A XVIII-XIX. században az Alföldön elterjedt eszköz, hegyvidéken ismeretlen. A pásztortalyiga saroglyás (le-felmozgatható, legtöbbször lánccal szabályozható kocsielem a kocsiszekrény elején és/vagy végén), előre ülést építettek, kerekei kisebbek, mint a fuvaros talyigáé. Oldalai záposak, azaz létraszerűek és nem deszkázottak, belül fonott kassal bélelték. A befogott igásállat a két rúd közötti hámfára hurkolt istránggal húzott. Kenyeres talyigának is nevezték. A kisbojtár hetente járt a városba vele tiszta ruháért, eleségért, elsősorban kenyérért. Az eleséges talyiga fent leírt formája nyitott, ám létezik zárt, akár nyeregtetős megoldású felépítménnyel is, amit kerekes pásztorkunyhónak neveztek. Funkciója ugyanaz volt, mint az eleséges talyigáé, a nyeregtetős megoldás azt a gyakorlati célt szolgálta, hogy az esővíz gyorsan lecsorogjon róla.

A pásztortalyigából alakulhatott ki a gulyáskunyhó, ami már négykerekű, és akkora, hogy abban egy ember is ellakhatott. Az uradalmak csikósai, gulyásai használták a Tiszántúlon, de ismert az erdélyi Bálványosváraljáról is, ahol a juhászok a sajtkészítést végezték benne. A böszörményi gulyások, csikósok még az 1920-as években is használták. Tömörkerekű változatára pedig Bulgáriából ismerünk néhány példát. Eredetük a nomád pásztorokig vezethető vissza. A guruló szállások, a lakásul használt fedett szekerek a honfoglaló magyarokról szóló leírásokban is szerepelnek. Részben a pásztorkodáshoz kapcsolódik, és ugyancsak a nomád élethez kötődik a kerekes jászol és kerekes karám is.