Fekete-fehér, magyar filmdráma, 1947
Rendezte: Szőts István

Az Ének a búzamezőkről Szőts István második és egyben utolsó játékfilmje. Hat évvel az Emberek a havasok után forgatta, 1947-ben. Filmtervét már korábban meg akarta valósítani, de nehéz volt szót értenie a hivatalos állami mecenatúrával 1945 előtt is, de utána is. Móra Ferenc azonos című regényét adaptálta. A mű pacifizmusát megtartotta, mégis különböző pártállású politikusok találtak kifogásolnivalót benne. A koalíciós idők baloldali vezetőinek nem tetszett, hogy egy magyar nő volt orosz hadifogollyal kezdjen viszonyt férje (vélt) halála után.

Szőts kompromisszumot kötött, hogy elkészíthesse a filmjét. Például az orosz hadifogolyból magyar lett. Így sem járt sikerrel, mert a kommunista hatalomátvétel előtt pártja és pozíciója megerősítésén fáradozó Rákosi Mátyás a filmet betiltatta, kópiáit elkoboztatta, a rendező produkciós cégét, a „Szőts-film”-et államosíttatta. Mindezt még az akkori törvényekkel is ellenkező módon, hiszen az öt főnél kevesebbet alkalmazó vállalatokra nem vonatkozott az államosítás kényszere. Szőts a történtek után háttérbe szorult, és 1957-es Ausztriába való távozásáig csak rövid néprajzi filmeket forgatott – ott is csak hasonlókat: dokumentumfilmeket, illetve esszé- és portréfilmeket.

A történet röviden: Az első világháborúból hazatérő Ferenc (Görbe János) özvegyember elveszi volt fogolytársa, Rókus özvegyét, Etelt (Szellay Alice). Kapcsolatuk boldog, születik egy közös gyerekük is. Ferenc azonban szörnyű titkot rejt, mert úgy tudja: Rókus azért halt meg, mert nem osztotta meg vele az utolsó falat kenyerét. Néhány év eltelik, és az apa kisfia, Péterke egy falat kenyérért kapkodva féltestvére felé, belefullad egy mocsárba. Ferenc nem bírja a múlt emlékeit magában tartani, és bevallja bűnét a feleségének. Etel megzavarodik, és egy világvégével fenyegető szekta követőjévé válik. Ekkor érkezik a hír Oroszországból, hogy Rókus él, de többé már nem tér haza. A hír csak fokozza Etel elborultságát, és végül a mocsárba öli magát. Ferenc sorsa az, hogy a történtek után is legyen ereje megművelni a földet és felnevelni Rókus és Etel félárváját.

Az Ének a búzamezőkről hagyományosabb elbeszélői struktúrát követ, mint az Emberek a havason, de a korábban már ismert filmes formanyelvi elemek feltűnnek benne. Itt is érzékelhetők a szokatlan, sőt extrém kameraállások, a képkivágat gyakran emeli el az embereket a földtől, és rendeli az éghez. A nagyközelik, a természetben is előfordulós, de szokatlan fényhatások átizzítják az egész történetet. Helyenként az expresszionista jellegű világítás és az árnyképek miszticizmussal telítik a hangulatot. A keresztény vallásos szellemiség képviselete mellett ez a miszticizmus volt a vád a film betiltása mellett. Pedig a rendező kellő távolságtartással és esztétikai megfontolások alapján spiritualizálta a történetet. Egyes epizódokban elegendő volt például egy vihar cibálta lombkoronát megmutatnia, hogy a nézőből borzongást váltson ki – természetesen nem öncélúan.

A film szerencsére túlélte a betiltást, és hosszú évekkel később fokozatosan megismerhette a közönség. Először filmklubokban, majd televíziós közvetítésekben és moziban. Szőts István mint interjúiban hangsúlyozta, ezzel a filmjével a magyar parasztember földhöz való ragaszkodásáról, hűségéről kívánt mesélni.

Deák-Sárosi László