100 híres (béta)

A Magyar Nemzeti Digitális Archívum művészeti portálja
<< A rovat előző cikkeA rovat következő cikke >>

Erdély Miklós

Eddigi szavazatok száma: 0

Erdély Miklós, képzőművész (Budapest, 1928. július 4. – Budapest, 1986. május 22.)

Erdély Miklós az 1960-as évek második felétől kibontakozó magyar neovantgárd központi alakja volt. A világháború után szobrászatot tanult Kisfaludi Strobl Zsigmond tanítványaként a Képzőművészeti Főiskolán, de párhuzamosan 1947-től a Műegyetemre is jár, ahol 1951-ben kap építészmérnöki oklevelet. 1963-ban jelentkezett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, fel is vették, de tanulmányait nem kezdte el. Eközben járt Londonban, Párizsban, Belgiumban, Jeruzsálemben és az USÁ-ban is.

1961-62-ben Középülettervező Vállalat munkatársaként Budai Vár újjáépítésén dolgozik. Ezután Budapesti Építőanyagipari Vállalatnál helyezkedett el, ahol kidolgozta a fotómozaik technikáját, amely a továbbiakban a megélhetését is biztosította. Erdély az akcióművészet, az environment és a koncept art jelentős magyarországi képviselője volt. Avantgárd művészként, filmrendezőként és íróként e különböző művészeti ágak új kifejezési lehetőségeivel és magának a művészeti tevékenységnek az elemzésével foglalkozott. A 60-as közepén ismerkedett meg Altorjay Gáborral és Szentjóby Tamással, s rajtuk keresztül a happening és a fluxus irányzatokkal, de ezután a konceptuális művészet felé fordult. 1977-ben elindította a FAFEJ (Fantáziafejlesztő gyakorlatok), 1978-ban az INDIGO (Interdiszciplináris Gondolkodás) kurzusát, ahol a keleti filozófia és a kortárs művészet kapcsolódott egymáshoz.

Erdély olyan igazodási pontot is jelentő mester, akinek szellemi autonómiáját a pozícióját és tevékenységi köreit állandóan mozgásban tartó, újra- és újra megkérdőjelező élet-stratégia biztosította. Ebből a magatartásmódból következik a különböző tapasztalati területek megközelítési útjait ötvöző interdiszciplinaritás, valamint az a koanokból, paradoxonokból ismerős „problémakezelés”, amely a rendszerből kilépve, az ismert gondolkodási-mintákat felülírva segít „rálátni” a témájára. Erdély esetében mindez a besorolási kísérletek ellen műfaji sokféleséggel (festészet, environment, akcióművészet, film, vers, esszé, stb.), határsértésekkel is „védekező” munkákban, életműben öltött testet. Az irányzatközi- (koncept, minimal, fluxus, happening, stb.) átkötésekben is megnyilvánuló integráló képesség a megszokott sémák átértékelését és új asszociációs-pályák megnyitását generálta.

Erdély utolsó nagy irányváltása, a 70-es és a 80-as évek fordulóján induló festészeti korszaka: „a posztmodern felszabadító ereje a koncept cella-magánya után” arra inspirálja, hogy ismét átrendezze és újraértelmezze korábbi tevékenységét, illetve az azt inspiráló szellemi-kulturális mezőt. Az érzéki aspektus „újraélesztésével” a konceptuális megközelítésmódra jellemző művészeti- és önkommentár – az általa a „festői geometria” fogalmával is jellemzett – egyedi átiratait hozza létre: a filozófia, vallás, matematika stb. egyezményes fogalmai, jelei festői hatásokat „működtető” képi elemekként, egy „montázs” részeiként jelennek meg. „Faliújság-totalitás” jön létre: ahol az anyagok, technikák, festésmódok, színek érzelmi, vagy éppen formai-fogalmi alapon, máskor véletlenszerűen, vagy éppen tudatosan „rosszul” összekomponált eltérő minőségeik révén „egyszerre, mint egész hatnak”.

A „Négyzetgyök mínusz egy a korszak enigmatikus és emblematikus főműve, pillanatnyi „világ és sors-diagnózis”. Erdély egyik többször megfestett „azonosító jele” a fő „téma” egy formailag is érdekes imaginárius szám, amely a realitásból kimozdítva az eredetei értelmezési mezőn túlra lendít át. A nem „egzakt” festészeti felületek – alig „kezelt”, csak lealapozott vászonrészek, a satírozások, vonal-gubancolódás, firkálások, megcsorgások – közé „vetett” jelek, motívumok új jelentésmezőket vonzanak magukhoz. A kompozíciós eszközként alkalmazott „műveletek” eredményeként érzelmi viszonylatok, léthelyzetek szimbólumaivá válnak: ld. a fejtetőre állítás tagadó, valamint a negatív (elő)jellel felruházás minősítő gesztusát, a tükörképpel, vagy a hiánnyal való szembesítést, illetve az aszimmetrikus viszonyok életteliségét a klónozott formák terméketlenségével ütköztetve. A különböző jelentések egymást kioltó villódzása, „állapotkommunikációja” aktív nézői közreműködést igényel: a vázlatosság „jobban tapad a nézőre, mert az kénytelen bevinni a hézagokba, a kiegészítésekbe önmagát.”

Négyzetgyök mínusz egy, 1985; Olaj, színes ceruza, vászon, 147 × 195 cm.

Alkotó / Alkotás: 
Alkotó
<< A rovat előző cikkeA rovat következő cikke >>