Fekete István, író (Gölle, 1900. január 25. - Budapest, 1970. június 23.)

Mélyen vallásos családban született. Göllén kezdi az elemi iskolát, majd tanulmányait Kaposváron folytatja. Felsőbb iskoláit Debrecenben, Magyaróváron végzi, a Gazdasági Akadémián szerez oklevelet. 1926-40 között előbb Bakócán, később 13 éven keresztül Ajkán gazdatiszt. Itt alapít családot és válik íróvá. Először vadászati és mezőgazdasági tárgyú szakcikkeket ír. A cikkek szépirodalmi vonásaira a Nimród c. lap főszerkesztője, Kittenberger Kálmán, a híres vadász-író figyel fel. 1934-től jelennek meg vadász-témájú novellái.

Az irodalmi életbe 1937-ben született történelmi regényével, A koppányi aga testamentumával tör be, amivel megnyeri a Gárdonyi Géza Társaság irodalmi pályázatát. Ettől fogva folyamatosan jelennek meg a természet élővilágával, a falusi emberek hétköznapjaival kapcsolatos regényei, elbeszéléskötetei az 1940-es évek végéig (Zsellérek, Csí, Gyeplő nélkül stb.).

1940-ben a Kisfaludy Társaság tagjai közé választja, Budapestre költözik, a Földművelődésügyi Minisztériumban dolgozik nyugdíjazásáig. Az 50-es évek első felében művei tiltó listára kerülnek, uszálykísérőként dolgozik, majd biológiát tanít a Halászmesterképző Iskolában. Csak az évtized második felében térhet vissza az irodalmi életbe, sorra jelennek meg művei (Kele, Lutra, Bogáncs, Tüskevár, Téli berek, Vuk). A prózai írások közül többnek a filmváltozata is népszerű lett, számos nyelvre lefordították őket. 1960-ban József Attila-díjjal tüntetik ki. 1970. június 23-án budapesti otthonában éri a halál.

Regényeiben, elbeszéléseiben a természet világát jeleníti meg. Ezt a stilizált világot, az abban élő-létező lényeket egyensúly, idilli harmónia jellemzi. Pilinszky János így ír Fekete István írásművészetéről: „…a gyermekbe belelopja, a felnőttekbe visszalopja az ártatlanság, a szépség és a természetszeretet harmóniáját (…) amikor állatvilágról mesél, utolérhetetlen egyszerűséggel, mindnyájunkban jobbá teszi a legnagyobb tévelygőt: az embert.”

Ajánlott regény: Tüskevár