Műszakilag talán nem a legjobban sikerült jármű a FVV házi csuklós villamosa. A köznyelvben talán ezért is csúfolták „Bengálinak”. 1961-ben, amikor először jelent meg Budapest utcáin a bordóvörös-elefántcsont színezésű, egyirányú csuklós villamos, nem meglepő, hogy feltűnést keltett. Gömbölyű formája, színezése, hosszúsága, egyterűsége mind-mind újdonság volt. Az első volt, amelynek formáját az iparművész Lengyel István tervezte meg.

Ám a villamosok lassúnak minősültek, nehéz volt elindulni, nehéz volt megállni velük és egy kissé zajosak is voltak. Mivel a járműnek egy oldalán volt ajtó, csak hurok végállomással rendelkező vonalon járhatott. Nem szállíthatott utast ott sem, ahol középen elhelyezett járdaszigeten volt a megálló. A villamosokat eladták tehát a vidéki városoknak, Miskolcnak, Szegednek és Debrecennek. Itt az előnyei is megjelenhettek, hiszen ezekben a városokban ezek voltak az első forgóvázas kocsik, be lehetett vezetni az ülőkalauzi rendszert, valamint a fapados utazást felválthatta a bőrüléses korszak.

Magyarországon összesen 181 db házi csuklós villamost építettek. Budapesten, az FVV (Fővárosi Villamosvasút) Füzesi Főműhelyében szerelték össze az első darabokat. Később a MÁV Debreceni Járműjavítója, majd Debreceni Közlekedési Vállalat műhelye készített „Bengálit”.

A kocsi szerkezetileg három részből állt, melyeket csuklók kötöttek össze. A vonóerőt a csuklók közepén elhelyezett királycsapok közvetítették. A kocsik gyorsulási képessége mérsékelt volt, hamar elvesztették vonóerejűket, ezért csak 40 km/órás maximális sebességre voltak képesek. Olyan vonalakon, mint például az angyalföldi 14-es és 12-es, az UV-k hamar utolérték a Bengálikat, forgalmi akadályt okozva ezzel.

A két, egyenként 80 lóerős motorral hajtott villamos a hátrányok ellenére is 50 évig közlekedett a vidéki városok villamos vonalain, napjainkban vonják ki az utolsó darabokat.

A szentendrei Városi Tömegközlekedési Múzeum is őriz egy példányt ebből a sorozatból az utókor számára.