Gróf Andrássy Gyula (Oláhpatak, 1823. március 8. – Volosca, 1890. február 18.)

Vérbeli diplomata, egyike a legkiválóbb magyar államférfiaknak; 1867–1871 között Magyarország miniszterelnöke, 1871–1879 között az Osztrák-Magyar Monarchia külügyminisztere. 

Hazafias szellemű nevelésben részesült, jogi tanulmányai befejezése után hosszabb külföldi utazást tett, majd politikai pályára lépett. Első példaképe Széchenyi István volt, aki szintén rokonszenvezett vele. 1847-ben Zemplén megye országgyűlési követe lett, s a követutasításnak megfelelően ekkor már Kossuth Lajost támogatta. 1848 áprilisában Zemplén megye főispánja lett, s Jellasics támadása után bekapcsolódott a katonai küzdelmekbe: harcolt Pákozdnál és Schwechatnál. A tavaszi hadjáratban Görgey segédtisztje, majd ezredes, kitüntette magát Isaszegnél és Buda ostrománál.

A Szemere-kormány megbízásából Isztambulba ment, hogy a szultánt oroszellenes fellépésre vegye rá, de küldetése sikertelen maradt. A világosi fegyverletétel után nem térhetett haza, Párizsban, majd Londonban próbált tenni a magyar ügyért – eközben 1851-ben halálra ítélték és in effigie fel is akasztották a szabadságharcban vállalt szerepéért. A „szép akasztott ember” eközben társasági sikereket ért el a párizsi szalonokban, megnősült (felesége Kendeffy Katinka grófnő), de továbbra is foglalkoztatta a politika: Magyarország önkényuralmi beolvasztását sérelmezte ugyan, de arra az álláspontra helyezkedett, hogy a nagy nemzetek között lévő Magyarországnak szüksége van a Habsburgok támogatására. Viszont a Habsburg birodalom is csak a magyarok támogatásával nyerheti vissza nagyhatalmi pozícióját.

1858-ban kegyelmet kapott és hazatért, majd azonnal csatlakozott Deák Ferenchez és köréhez, s jelentős szerepe volt a kiegyezést előkészítő tárgyalásokban. Deák javaslatára Ferenc József 1867. február 17-én miniszterelnökké nevezte ki, s így ő koronázta meg a királyt Magyarország hercegprímásával együtt.

A kiegyezéssel a Habsburg birodalom alkotmányos dualista állammá alakult, Magyarország teljes belpolitikai önállóságot kapott. Andrássy miniszterelnöksége alatt vetették meg a modern polgári államrendszer alapjait. Nevéhez fűződik a horvát kiegyezés (1868), a nemzetiségi törvény megalkotása (1868), az önálló magyar honvédség megalakítása, az igazságszolgáltatás elválasztása a közigazgatástól (1869) és az Állami Számvevőszék kialakítása (1870) is.

1871-től ő a közös külügyminiszter, feladata a dualista állam beillesztése az új európai helyzetbe, az új Habsburg külpolitika kialakítása. Hivatalviselése nyolc éve alatt végig a külpolitikai célszerűség elvéhez igazodott, és szigorúan tartotta magát a valamit-valamiért elvhez. Közös külügyminiszterként az orosz terjeszkedés megakadályozása és a monarchia dunai, balkáni hatalmi térnyerése volt a célja. Az orosz birodalom ellen viszont senki sem szövetkezett vele. Így Németországgal és Oroszországgal együtt aláírta a status quo-t garantáló három császár szövetségét (1873) – ez volt az első alkalom, hogy a Monarchia újból bekapcsolódott a „nagypolitikába”. Oroszországgal megállapodott a balkáni érdekszférák elhatárolásában, és szabad kezet engedett az orosz cárnak a Törökország elleni háborúban.

Az 1876-ban induló szerb-török háborút lezáró san-stefanói béke, azaz a balkáni orosz előretörés viszont kiélezte a Monarchia és az orosz birodalom érdekellentéteit. A Monarchia aggodalmait a többi európai hatalom is osztotta, így 1878 júniusában összeültek Berlinben. Az 1878-as berlini kongresszus összehívása Andrássy Gyula külpolitikai tevékenységének legnagyobb eredménye volt. A berlini kongresszus korlátozta az oroszok balkáni befolyását, a balkáni államok terjeszkedését, sőt Bismarck (akivel Andrássy igen jó viszonyt ápolt) felhatalmazta az Osztrák-Magyar Monarchiát Bosznia-Hercegovina és a Novipazari szandzsák megszállására. Miután az okkupáció túlságosan sok anyagi és véráldozatot követelt, olyan sok támadás érte Andrássyt, hogy inkább lemondott tisztségéről. Lemondása előtt Bismarckkal szerződést írt alá, ami a közép-európai status quo-t garantálta. A kiegyezés mellett ezt tartotta élete fő művének, ugyanolyan alapnak, mint a belpolitikában a kiegyezési törvényt.

(Radnóti Klára)