Gróf Apponyi Albert (Bécs, 1846. május 29. – 1933. február 7.)

Az Osztrák-Magyar Monarchia, majd annak felbomlását követően létrejött trianoni Magyarország egyik legváltozatosabb életutat bejárt nagyhatású politikusa volt. A Magyar Tudományos Akadémia tagja, 1881–1933 között Jászberény parlamenti képviselője. Hat évtizedet átívelő pályafutása alatt számos politikai korszak különféle kihívásaira kínált egyéni politikusi megoldásokat. A közvéleményt gyakran meglepte nézeteinek hirtelen megváltoztatásával, véleménye szerint azonban a legfontosabb: a magyar nemzeti érdek, melyet akár egymásnak ellentmondó módszerekkel is lehet szolgálni. Magát „töretlen királyhűségű függetlenséginek” tartotta.

Apponyi Albert konzervatív politikai kötődésű családba született bele 1846-ban. Apja nem vett részt az 1848-at megelőző reformkori ellenzéki-liberális politikai mozgalomban, hanem a Habsburg udvart hűen szolgálva 1847–1848 között a bécsi magyar udvari kancellária vezetője lett. A Habsburg birodalom és Magyarország konfliktusában: az 1848-as polgári forradalom vívmányai, valamint az ország alkotmányos önállóságának megvédése érdekében kibontakozó 1848/49-es szabadságharc idején is az udvar mellé állt.

Fia, Apponyi Albert, aki a pesti és a bécsi egyetemen jogot végzett, 1872-ben lépett a magyar politikai élet porondjára. Ekkor a kiegyezést létrehozó Deák párt programjával lett országgyűlési képviselő. Az 1875. évi nagy pártátalakulások időszakában kilépett a Deák pártból, miután annak jelentős része egyesült a kiegyezést korábban hevesen támadó Tisza Kálmán vezette Balközéppel, létrehozva ezzel az 1905-ig megszakítás nélkül kormányzó Szabadelvű Pártot. Apponyi ekkor a konzervatív Jobboldali Ellenzékhez csatlakozott, 1878-ban pedig a Szilágyi Dezső féle szabadelvű csoport valamint a Jobboldali Ellenzék tagjaiból létrejött Egyesült Ellenzék egyik vezére lett. A pártot a kortársak, rendkívül vegyes összetétele miatt, csak „habarék párt” néven emlegették, mely 1881-től hivatalosan a Mérsékelt Ellenzék, majd 1892-től a Nemzeti Párt nevet vette fel. A párt vezetője mindvégig Apponyi Albert maradt. Politikájának lényege, hogy a kiegyezés rendszerének alapjait meg nem kérdőjelezve, annak keretein belül, a magyar nemzeti elvek minél teljesebb megvalósítását szorgalmazta. A nemzeti jogok érvényre juttatásának ígérete a korabeli magyar társadalom széles rétegeiben nagy népszerűségnek örvendett. Ezek között szerepelt a magyar vezényleti nyelv bevezetése a közös hadseregben, a nemzeti jelképek szélesebb körű használatának lehetősége, valamint az önálló nemzeti bank és az önálló vámterület követelése.

1899-ben Széll Kálmán kormányának megerősítése érdekében Apponyi pártjával együtt belépett a Szabadelvű Pártba. Ebben az időszakban 1901-1903 között a képviselőház elnöki tisztét is betöltötte. 1903. október 31-én, azt követően, hogy a Szabadelvű Párt kilencfős bizottsága által elkészített, a hadsereg reformjára vonatkozó javaslatot Tisza István az uralkodó észrevételei alapján módosította, lemondott a házelnökségről, majd miután november 26-án a képviselőházban a szabadelvű többség megszavazta a párhuzamos ülések megtartásának lehetőségét, a Szabadelvű Pártból is kilépett. Követték őt korábbi párttársai is, akikkel ismét megalakította az ellenzéki Nemzeti Pártot.

A nevezetes 1904. november 18-i ülésen Tisza István a parlament működését immár megbénító folyamatos ellenzéki obstrukció megfékezésére radikális lépésre szánta el magát. A házszabály revízió heves vitája közepette Perczel Dezső, szabadelvű párti házelnök előre megbeszélt taktika szerint elővette zsebkendőjét, ezzel jelt adva a kormánypárti képviselőknek, hogy helyükről felállva szavazzák meg az új házszabályt.

Ez a törvénysértő lépés az ellenzéki pártok azonnali összefogását eredményezte. Apponyi csatlakozott a szövetkezett ellenzékhez, és pártjával együtt belépett a Függetlenségi Pártba. A parlamenti válság a ház feloszlatásával végződött. Az 1905. januári választáson pedig – a dualizmus történetében először – az ellenzéki pártok nagyarányú győzelmet arattak.

Kormányalakításukra azonban csak bő egy évvel később, 1906 áprilisában kerülhetett sor, miután az uralkodó, Ferenc József nyomására a függetlenségi ellenzék ideiglenesen lemondott a hadsereg nemzeti átalakítását, az önálló magyar nemzeti bank és az önálló vámterület kérdését érintő radikális nemzeti követeléseiről. Az ennek nyomán létrejött Wekerle Sándor vezette koalíciós kormányban Apponyi a vallás és közoktatásügyi miniszteri tárcát kapta meg. Nevéhez fűződik az 1907. évi népiskolai törvény (Lex Apponyi), mely ingyenessé tette a népoktatást, jelentősen megemelte a tanítók fizetését, ugyanakkor a soknemzetiségű Magyarországon előírta, hogy a nemzetiségi gyermekek a népiskola negyedik évfolyamának elvégzésekor megfelelően ki tudják fejezni gondolataikat írásban és szóban magyarul.

A koalíció bukása után Apponyi ismét ellenzéki politizálásra kényszerült, majd az első világháború idején Gróf Esterházy Móric kormányában (1917. június 15. – 1918. május 8. között) rövid ideig ismét megkapta a kultuszminiszteri tárcát.

Az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása után, a Károlyi Mihály vezette polgári demokratikus forradalom, valamint az azt követő Tanácsköztársaság alatt Apponyi visszavonult a politikától, csak 1919 novemberében, az antant budapesti főmegbízottja, Sir George Clerk meghívására kapcsolódott be a válságból való kibontakozást előkészítő tárgyalásokba. Kilátásba került kormányalakítása is, ám ez végül meghiúsult.

A Párizsba küldött magyar békedelegáció elnökeként az 1920. január 14-én benyújtott jegyzékekben, valamint a béketervezet kézhezvételét követő, január 16-án elmondott „védőbeszédében” Magyarország teljes területi integritásának megőrzése mellett érvelt és egyben kérte a győztes hatalmak vezetőit, hogy írjanak ki népszavazásokat a Magyarországtól elszakított területeken. Legfőbb érvei között szerepelt, hogy a történeti Magyarország a Kárpát-medencében egy olyan gazdasági – földrajzi – történelmi egységet képez, melynek szétdarabolásával a területének kétharmadától és lakosságának több mint felétől megfosztott Magyarország gazdaságilag életképtelenné válik, és helyén három, nemzetiségileg ugyancsak rendkívül vegyes összetételű államalakulat jön létre. Emellett az országtól elszakított 3,4 millió magyar fele közvetlenül a határok mentén, magyar többségű területeken helyezkedik el. Az ítéletet igazságtalannak tartotta főként egy olyan nemzettel szemben, mely a háború kitörésekor nem bírt teljes függetlenséggel és legfeljebb csak befolyást gyakorolhatott az Osztrák-Magyar Monarchia ügyeire. „Tisztán látom – mondta beszédének bevezetőjében – azokat a veszélyeket és bajokat, amelyek a béke aláírásának megtagadásából származhatnak. Mégis, ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének elfogadása vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lennie, nehogy megöljék.”

Az idősödő Apponyi a Horthy-korszakban is aktív politikai szerepet vállalt. 1920-tól legitimista képviselő, 1923-tól haláláig magyar fődelegátus a Népszövetségben, elismert nemzetközi tekintély. A magyar revíziós mozgalom egyik legfontosabb szószólója, az Interparlamentáris Unió magyar vezetője volt.

(M. Lovas Krisztina)