Fekete-fehér, magyar játékfilm, 1936
Rendezte: Georg Höllering

A Hortobágy (1936) az első olyan művészi igényű magyar film, amelyik nem irodalmi vagy színházi adaptáció. Az 1930-as években „kultúrfilmnek” nevezte a német és magyar nyelvű szakirodalom. A film saját eszközeit alkalmazza a külső felvételektől az asszociációs vágásokig, az amatőr szereplőtől a sorsdrámáig. A filmnek mégis van irodalmi vonatkozása, hiszen Höllering, az osztrák filmrendező a Hortobágyon 1934-ben készített dokumentum felvételeivel felkereste Móricz Zsigmondot, hogy írjon hozzá egy történetet, egészítse ki a látványelemeket cselekménnyel is.

Móricz, bár a naplói és levelei szerint a felvételeket fenntartással fogadta, végül elvállalta a feladatot, és elutazott a helyszínre, ahol anyagot gyűjtött. Megírta A csikósromantika vége című riportját és a Komor ló című novelláját, amelyek alapján Höllering kidolgozta a forgatókönyvet. A film Móricz prózai stílusára is termékenyítőleg hatott, hiszen a novellájában tetten érhető a jelenetszerűség, a képi gondolkodás, a montázs.

Móricz azonban a Höllering által kidolgozott forgatókönyvvel és a kész filmmel sem volt túlságosan elégedett, mert szerinte épp a hiteles részeket hagyták ki: falusi iskola, birkanyírás. Úgy vélte, műviek lettek a dialógusok, és nem hihető, hogy a szigorú, zárt világban az agglegény Komor ló csak úgy elvisz egy özvegyasszonyt a pusztába, és együtt él vele. Móricz szerint Höllering számára a Hortobágy csak látványvilág, kuriózum, és filmjéből úgy tűnik, mintha a puszta ősi világa csekély konfliktusok árán képes lenne integrálni az újat. Pedig a drámai realitásról ő maga írt a riportjaiban: az állatállomány tizedére csökkenéséről, a vízhiányról, a csatornázás hiányáról.

Mindezen hiányosságok ellenére Hölleringnek sikerült bemutatnia egy letűnőben lévő világot. Megragadóak a természeti képek, a vágtató ménes látványának ereje, illetve a premier plánok a pusztai emberekkel, akiknek élettörténetét az idő belevéste a ráncaikba. Jó ritmusúak és asszociatív hatásúak a vágások, és jó ráérzéssel, megszakítatlan képsoron mutatja meg például egy ló ellését. A film méltó folytatója a Flaherty- és Grierson iskolának, és megelőlegezője az 1970-es években jelentkező Budapesti Iskola dokumentum-játékfilm irányzatának. A filmhez Lajtha László válogatott, alkalmazott népzenét, és részben komponált kísérőzenét, ami szintén emeli a Hortobágy értékét.

A filmet Höllering amatőr szereplőkkel forgatta, részben pénzhiány miatt, mert egy ilyen egzotikus filmhez nem akart megnyílni az állami támogatási rendszer kasszája, hiszen milyen dolog az, hogy a falusi vásárban a sült kolbászt újságpapírba csomagolják? Az egzotikum nem félreértés, hiszen a fennmaradt dokumentumok és visszaemlékezések alapján Höllering tényleg valamilyen ősi, tradicionális életformát akart bemutatni. Az ötlethez a témát Schäffer László, a Berlin, egy nagyváros szimfóniája operatőre adta neki a Zürichi-tó partján társalogva Passuth László visszaemlékezése szerint.

A történet központi eleme a látványon túl, Móricztól származik. „Az én ötletem az, hogy a gép megeszi a pusztát” – írta a naplóiban a forgatókönyv elolvasása után, kifogásait is részletezve. A kiemelés szintén tőle való. Az események középpontjában a Cinege család áll. Cinege János, az állattenyésztők ősi életformája és felfogása szerint él. Ellenségesen viszonyul a pusztába betolakodó gépekhez: biciklihez, traktorhoz, fúrótoronyhoz. Gyerekei azonban hajlékonyabbak. Kisfia már biciklivel jár, és nem csikós, hanem gépész akar lenni. Lánya pedig a puszta szokásaival ellentétben maga akar dönteni jövendőbelijéről, nem hagyja az apjára. Egy ideig ellenáll, de végül belenyugszik, hogy a fia a fúrótoronyhoz szegődjön dolgozni, a lánya kezét pedig annak adja, akit szeret.

A film ősbemutatója a hagyomány szerint 1936 decemberében Londonban, VI. György koronázásának ünnepségén volt, bár ezt néhányan cáfolják. Mindenesetre fennmaradt a London Film Society korabeli angol nyelvű plakátja. Idehaza, 1937-ben a Hortobágy nem aratott nagy sikert sem a sajtóban, sem Móricz visszaemlékezéseiben. Igaz, Budapesten egy rövidített, cenzúrázott változatot mutattak be. Külföldön viszont sikerrel vetítették szerte a világon. Feliratozták, szinkronizálták. Még holland nyelvű változat is fennmaradt.

Höllering 1967-ben ellátogatott Magyarországra, ahol filmes szakemberek kíséretében felkereste az eredeti forgatási helyszíneket is. Átadott egy teljes kópiát is, amelyet azóta megismert a magyar nézőközönség, és a filmet többnyire lelkesen értékelő szakmának egyaránt. Szőts István már az 1945-ben megjelent Röpiratában is úgy említi Höllering filmjét, mint követendő példát.

Deák-Sárosi László