Magyar animációs film, 1976

Rendezte: Szoboszlay Péter

 

Szoboszlay Péter 1976-es kisfilmje, a Hé, te! egyfajta animációs Kazohinia, ahogy Dániel Ferenc jellemzi a Filmkultúra hasábjain megjelent írásában. „Mert mi a »kazo«-állapot? Eluralkodó rettegés a szubjektumban; térbeli önkorlátozás; logikátlan cselekvés; értékvesztés; roncsolás és rombolás expanziója; agresszió mint kiélésforma; mint a magányból való kitörés rituáléja; a külső-belső rémuralom megzabolázhatatlansága. Mint látvány: meglehetősen antifotogén állapot, még animációs megfogalmazásban is az, hiszen nem szívesen nézünk szembe tomboló képmásunkkal.”

 

Az 1960-as évek eleje óta az animációs szakmában alkotó Szoboszlay Péter első jelentős alkotása a Sós lötty című párperces opus volt 1968-ban. A film a klasszikus anyós–meny viszonyon keresztül a mindennapok legféltettebb rejtekhelyeire is, az intimszférába is beszüremkedő, az emberi kapcsolatokat szétziláló privát diktatúrát mutatja be morbid humorral, szürreális képzettársításokkal. A Sós löttyöt három olyan film követte, amelyek „az elnyomó államapparátusnak az egyén szintjére leszállított mételyét” kívánták föltárni. Az anyós-meny kapcsolat után a diktatúra kapcsolatromboló mivoltának parabolikus megragadása először a Rend a házban (1970) című filmben valósult meg. Egy, a fiatal lakók megregulázását életcéljának tekintő házmester nő a filmben a társadalom feletti állandó kontroll jelképévé. A Szoboszlay által megteremtett jelképes házmester-figura méltó társa az Össztánc (1972) című filmben a kisgyerekeket katonás rendbe koreografáló zongoratanárnő, akin keresztül szintén a diktatúra természetrajzának ábrázolására tesz kísérletet. Miközben a „zabolátlan” fiatalokat rögeszmésen uniformizálni akaró idősebb generációban az elnyomó államapparátus adekvát illusztrációját látta meg a rendező, az egyéni, illetve a művészi szabadság korlátozását az alkotói kézjegyeként visszatérő, elkapott, halálra markolt, fölszegezett vagy épp lángra lobbanó lepke motívumában találta meg. 

 

Az 1976-os Hé, te! című munkájában a rögeszmés zsarnoki akarat következményei mellett az erőszakhoz vezető út is megjelenik, ahogy a világ által indukált és az emberben levő artikulálhatatlan paranoiából és félelemből a minden értéket és emberit elpusztító agresszivitás megszületik. Ahogy Varga Zoltán fogalmaz a Filmvilág hasábjain 2005-ben közölt portréjában, „a film a megalománia gyökereiig ás le. A (túl)kompenzáció mélyén meghúzódó paranoia, kisebbrendűségi érzés és meghasonlás tökéletes analízise. Ábrázolásmódjában minimalistább az előzőeknél; a főszereplő és élettere fekete-fehér; a zene háttérbe szorul, a címbeli vérfagyasztó kiáltás kivételével csak zörejek, artikulálatlan emberi hangok hallatszanak. „Hé, Te!”, ordítja el magát egy azonosíthatatlan hang a film legelején, menekülésre sarkallva vonalakból fölépített nyakigláb hősünket, aki félelmében otthonába zárkózik be.

 

Az otthon keret a keretben: kockába zárt szoba; mögötte sötét a háttér. Anonim főszereplőnk rettegése és elszigeteltsége a szobában teljesedik ki, az enteriőr lidércnyomása Polanski Iszonyatának és Svankmajer A lakásának rokona: a tér hol összeszűkül, hol mélységben és magasságban megnyúlik, minden tárgy fenyegetést hordoz, a bútor-barikád mit sem ér. A nyomasztó monokrómiát egy agyonütött hernyóból kikelő színes pillangó látványa bontja meg, villanásnyi színes képeket hoz magával a kinti, levegős, tágas világból. Már későn, a zsarnokság ragályos, a megfélemlítettekből és megalázottakból lesznek az új zsarnokok. „Hé, Te!” – rivall a főhős a pillangóra: a lepke elporlad a szavak hatására, majd rövidesen így járnak a bútorok, a felbukkanó Mona Lisa-festmény, a szoba falai, végül kő kövön nem marad a házban, hősünk kitör kocka-börtönéből. Tobzódó agresszivitásában műalkotásokat és városokat éget föl, aztán pokoli vihogás közepette, sokadmagával indít éjszakai pogromot egy utca ellen. A zárókép telitalálatában ismét menekülni látjuk a főszereplőt, ezúttal önmaga árnyéka elől, s bárhogy fut, ettől a zabolátlan és röhögő fantomtól nem tud szabadulni.”

 

(Orosz Anna Ida)