Id. Markó Károly, festő (Lőcse, 1791. november 23. – Villa Appeggi, 1860. november 19.)

A lőcsei mérnökcsaládból származó Markó Károlyt először apja, Markó György, majd Czauczig József festő tanította rajzolni, festeni. Apjával együtt örökítették meg a Lőcse környékén található tájakat, várromokat. A tájképfestészet iránti érdeklődését jelzi az 1820 körül készített, a Kárpátokat és a Magas-Tátrát ábrázoló gouache-sorozata is. Művészi törekvéseivel párhuzamosan Kolozsváron és Pesten mérnöki tanulmányokat folytatott, s rövid ideig Lublón és Rozsnyón dolgozott mérnökként. 1818-ban azonban feladta a mérnöki pályát, és 27 évesen Pesten képzőművészeti tanulmányokba kezdett. Nagybátyja révén ismert politikusokkal, művészekkel, írókkal került kapcsolatba.

1822–23 a bécsi képzőművészeti akadémián tanult, 1828-ban a bécsi akadémia kiállításán szerepelt Keresztelés és Szent Pál máltai hajótörése című festményeivel. 1832-ig Bécsben, illetve Kismartonban élt, ahol tájképeket készített. A történeti nevezetességű hazai várak, vidékek iránti ifjúkori érdeklődése ekkor még megmaradt. Az 1823-ban festett Csobánc című képével, ill. az 1830 körül keletkezett Visegráddal a nemzet történeti emlékezetében kiemelkedő szerepet játszó helyek megörökítését tűzte célul maga elé. Festményei a táj egzakt, szinte topografikus pontosságú megjelenítéséről szólnak, s ezek között foglal helyet a Visegrád is. A látvány kivágata – bármennyire konvencionálisnak is tűnik ma már – teljesen eredeti kompozíciónak tekinthető, ami azt jelenti, hogy a kép alkotója nem előképek után, hanem saját helyszíni megfigyelései alapján dolgozott.

A Visegrád a magyar művészettörténet-írásban az újabb kori, önálló magyar tájképfestészet első reprezentatív darabjaként tisztelt alkotás. Olyan tájképpel állunk szemben, amely a magyar történelem egyik megszentelt helyszínét, a még romjaiban is lenyűgöző visegrádi palotaegyüttest ábrázolja a várheggyel és a Duna szelíd kanyarulatával együtt. A kép hagyományos retorikai értelmezéséhez segítséget nyújtó staffázsalakok hiányoznak a festményről, így a táj nem kulisszaként, nem az emberi vagy mitológiai események háttereként értelmezendő, hanem önmagában. Ezt az önálló értelmezést azonban épp a táj egyértelmű történelmi vonatkozása könnyíti meg: Visegrádban a magyar történelmet látjuk nagyságával és viharaival együtt.

A viszonylag természetes, a talajhoz közeli nézőpont a szemlélőt szinte belevonja a kompozícióba. A Salamon-torony épebben megmaradt tömege a Dunával, valamint a túlparti hegyekkel a képsík alsó harmadában helyezkedik el. Ezek fölé tornyosul a várhegy, amit az egykori erődítmény romjai koronáznak meg. A képelemek ilyen strukturálása egy sajátos hierarchiát tükröz, melyben a rom fölötte áll mindannak, ami ép, illetve melyben a történelmi emlék fölényben van a természet alakzataival szemben. Mindezt azonban a képsík csaknem felét elfoglaló és a tájmotívumok tömegét aszimmetrikusan megismétlő égbolt rendezi mégiscsak egy történelem fölötti egységbe. Romantikus nemzeti program és művészi univerzalizmus egyesül a Visegrád kompozícióján olyan harmóniában, melyhez hasonlót a magyar festészetben alig találunk.

Visegrád, 1826 előtt; Olaj, vászon, 58,5 × 83,5 cm.