Izsó Miklós, szobrász (Izsófalva, 1831. szeptember 9. – Budapest, 1875. május 29.)

Izsó Miklós a 19. századi hazai romantikus szobrászat képviselője, aki a sárospataki kollégiumban tanult, majd 17 évesen részt vett az 1848–1849-es szabadságharcban. Annak leverését követően, a bujdosás után Rimaszombaton telepedett le, ahol a helyi kőfaragó műhelyben építészeti díszítményeket faragott. Munka mellett látogatta a helybeli ipariskola rajztanfolyamát. Később Ferenczy István segédje lett, majd Ferenczy halála után (1856) Pesten Marschalkó János műhelyében dolgozott. 1857-ben a hazai képzőművészet felvirágoztatásáért küzdő írók, költők segítségével Bécsbe került, ahol J. Meixnernél és H. Gassernél dolgozott. 1859-től a müncheni képzőművészeti akadémián Max Widtmann volt a mestere. A bajor fővárosban kezdett el gyermekkori élményei alapján agyagvázlatokat készíteni a hazai paraszti világ jellegzetes képviselőiről. 1862-ben hazatért, majd rövidebb bécsi és itáliai kitérő után ismét itthon folytatta Münchenben megkezdett művészeti programját.

A müncheni akadémia kötelező tananyaga, a híres antik szobrok másolása, a klasszicizáló művészetszemlélet átvétele azonban – mint leveleiből kiderül – nem elégítette ki művészi ambícióit. Agyagvázlatain a 19. század eleje óta nemcsak magyar, hanem osztrák, német művészek körében is népszerű, közkeletű témát eredeti, egyéni látásmóddal fogalmazta meg. Zsánerfiguráiban nemcsak a divatossá váló népi tematikát vette át, hanem megkísérelte visszaadni a mélabúnak és a szenvedélyességnek azt a sajátos keverékét is, amelyet a magyarok jellegzetes karaktervonásának tartottak. A betyárok, csikósok, pásztorok öntörvényűnek vélt életmódja által az a romantikus szabadság-illúzió is megjelenik plasztikáin, amely évszázadok óta benne élt a magyar zenében, táncban, népköltészetben, s amely a 19. században Petőfi Sándor és Arany János költeményeiben kapott irodalmi értékű, európai rangú megfogalmazást. A népies motívumok iránti érdeklődésének gyökereit ugyanakkor minden valószínűség szerint nem elsősorban a korszak költészetében kell keresnünk, hanem a parasztok, csikósok, pásztorok egzotikus világát bemutató, a 19. század közepétől felvirágzó hazai népéletkép-festészetben.

Kisméretű, 20-30 cm magasságú, terrakotta zsánerszobrain a hazai népéletből vett témákat mintázott meg. Egy-egy típust, például a táncoló paraszt figuráját tíznél is többször megjelenítette. A 19. század népszerű táncának, a verbunkosnak mozgáselemeit felhasználó terrakotta tanulmányszobrainak vázlatos jellegét a lendületes mintázás, az életszerű megjelenítés, az agyagszerű felületkezelés adja. Izsó a formázás frissessége és expresszív mozgalmassága által a táncmozdulatokat, illetve magát a mozgást érzékletesen ragadta meg. Mindezekben rejlik Izsó szobrászatának kulcsa és újszerűsége, hiszen ezen az eszközök által szakított az akadémista mintázás sablonjait használó, merev, sokszor sematizáló klasszicizmussal.

Táncoló paraszt II., 1870; Terrakotta, 7x7x28 cm.