IV. Béla (1206. november 29. – 1270. május 3.)

II. András és Gertrúd legidősebb fia. Apja ellenzékének nyomására már 1214-ben megkoronázták. A Laszkarisz Máriával 1220-ban kötött házasságából tíz gyermeke született. Ugyancsak 1220-tól a délnyugati országrészt, 1226-tól Erdélyt kormányozta. Szorgalmazta a tartományával szomszédos kun területeken folyó térítést, így került szoros kapcsolatba a domonkosokkal. A keleten maradt magyarok felkutatására vállalkozó szerzetesek Béla költségén indultak útnak 1232-ben majd 1235-ben. Utóbbi expedíciónak volt a tagja Julianus barát, aki rátalált a Volga menti „Régi Magyarországra” (Magna Hungaria), de hírt hozott az Európát megtámadni készülő tatárokról is. A hazatérő szerzetest már az 1235. október 14-én másodszor is megkoronázott IV. Béla fogadta. Julianus második útjáról (1237) Batu tatár kán megadásra szólító levelével tért vissza.

A tatár veszedelem híre egy belső feszültségektől terhes országba érkezett. Béla vissza kívánta állítani a királyi hatalom tekintélyét. Apja „rossz tanácsadói” kegyvesztettek lettek, birtokaikat elkobozták. A tömeges birtokvisszavételek miatt még korábbi támogatói is ellene fordultak, mert „ez a király nemcsak hogy nem adott nekik semmit, de a korábbi adományokat is visszavonta”. 1239-ben katonai szolgálat fejében engedélyt adott a tatárok elől menekülő, Köteny vezette kunok beköltözésére. A magyar falvak közé letelepített kunok nomád életmódja folyamatos összetűzések forrása lett, tovább fokozva a belső elégedetlenséget.

1241. március 12-én a Batu vezette tatár fősereg áttörte a Vereckei-hágó védelmét. A tatár előőrsök hamarosan Pest környékén portyáztak, ahol a helyi lakosság és Babenberg Frigyes osztrák herceg katonái éppen Köteny kun vezért koncolták fel. A kunok erre dél felé haladva, rabolva és fosztogatva elhagyták az országot. A tatárokkal a döntő összecsapásra a Sajó mellett, a mai Muhi közelében került sor 1241. április 11-én. A magyar haderő súlyos vereséget szenvedett, a király azonban sikeresen kitört. IV. Béla családjával együtt először Frigyes osztrák herceghez menekült, aki csak három megye és kincsek átadása fejében engedte tovább Dalmáciába.

1242 januárjában a tatárok a királyt üldözve átkeltek a Dunán, de márciusban váratlanul kivonultak az országból.

IV. Béla 1242 májusában indult vissza az ország belsejébe. Korábbi terveiről lemondva, célja az ország újjáépítése volt. A király megmenekülése hívei és ellenfelei szemében is az újjáépítés biztosítéka volt. Az országos egyetértést tovább erősítette egy újabb támadástól való félelem, amely az 1250-es évek végéig meghatározta a magyar belpolitikát, és – a dinasztikus házasságok révén – a magyar külpolitikát is.

A tatárjárásnak, az azt követő járványoknak és éhínségnek legalább a lakosság ötöde esett áldozatul. A legfontosabb feladat a népesség pótlása és a védekezőképesség növelése volt. Jelentős számú szláv és román földművest, valamint német bányászt vonzottak a betelepülő „vendégeknek” ígért kiváltságok. 1246-ban a kunok is visszaköltöztek az Alföld elnéptelenedett területeire. Könnyűfegyverzetű harcosaik a király seregét erősítették. Ugyanezt a cél szolgálta a kisebb adományok és a városi kiváltságok gyakori feltétele: bizonyos számú nehézfegyverzetű katona kiállítása. A király a lakosságnak menedékül szolgáló, kőfallal övezett városok, várak alapítását és építését is szorgalmazta. Ezért alapította a budai Várhegyen „új” Budát, a királyné pedig ékszereinek árából a visegrádi építkezések költségeit fedezte.

A tatárjárás természetesen a királyi birtokokat sem kímélte, de a kincstár a természetbeni juttatások mellett egyre nagyobb mértékben számíthatott a pénzverésből, vámokból, adókból és bányajövedelmekből származó bevételekre. Az élénkülő áruforgalmat a jó minőségű pénz verése segítette. A nem keresztények gazdasági szerepvállalását IV. Béla kérésére a pápa már 1239-ben engedélyezte, majd 1251-ben a zsidók számára a király kiváltságlevélben biztosított védelmet.

IV. Béla nem volt sikeres hadvezér, de 1242 őszén Frigyestől fegyverrel visszaszerezte a három megyét, majd éppen a Babenberg örökségéért 1260-ig Csehországgal folytatott változó sikerű harcot. A Balkánon azonban sikerült kiterjeszteni a magyar fennhatóságot. Uralkodásának utolsó évtizedében ellentéte legidősebb fiával, Istvánnal fegyveres konfliktushoz, 1262-től az ország megosztásához vezetett. 1267-ben az „öreg” és az „ifjabb” király együtt adták ki a már nemeseknek nevezett szerviensek jogait megerősítő Aranybullát.

1270-ben az esztergomi ferencesek templomában temették el fiatalabb fia, Béla mellé.

(Ritoók Ágnes)