Janus Pannonius, humanista költő (Csezmice, 1434. augusztus 29. – Medvevár, 1472. március 27.)

Mátyás király kancellárja, pécsi püspök. Az első név szerint ismert, magát pannonnak tekintő, latin nyelven író magyar költő. 1434-ben a Dráva-menti Csezmice községben született, melyet vélhetően neve is őriz. Az apját korán elvesztő fiatal fiút nagybátyja, Vitéz János esztergomi érsek gondjaira bízza az édesanya. Ő taníttatja a már akkor tehetséget mutató ifjút. Így kerül 1447-ben Guarino da Verona ferrarai magániskolájába, és itt bontakozik ki költői tehetsége is. Kora szokása szerint antikizáló nevet vesz fel, amiről a Névváltoztatásáról című epigrammájában ad számot.

1454-ben Padovába kerül, jogot hallgat, majd tanulmányai befejeztével itáliai körútra indul. Mátyás trónra kerülését követően rokonai 1458-ban hazahívják, az udvarban fényes karrier várja, az ország második embere lesz. 1471-ben Mátyás külpolitikája Magyarország ellen fordítja a térség államait, és a király belpolitikája is elégedetlenséget szül. A Mátyás ellen szőtt összeesküvés élére Vitéz János és Janus Pannonius áll. Mátyás 1472-ben elfogatja Vitéz Jánost, Janus Pannonius pedig a horvátországi Medve várába szökik. Menekülés közben, 1472. március 27-én végez vele a tüdőbaj.

Pályája kis műfajokkal indul, de az elégiában és a dicsőítő énekekben teljesedik ki költészete. E művek saját korában Európa-szerte ismertté teszik a költőt, erről a Pannónia dicsérete című epigrammában számol be nagy költői öntudattal. Epigrammái között fontos helyet kapnak az ironikus, csipkelődő hangú és erotikus költemények. A hitet, a vallást oly nagyra tartó Janus Pannonius öntudatos humanistaként több versében is szembefordul a vakbuzgósággal (Kikacagja a római búcsúsokat, Kigúnyolja Galeotto zarándoklását). Dicsőítő énekei többek között tanítómesterét és a királyt is megszólítják.

Elégiái közül kiemelkedik az otthonát elhagyni kényszerülő költőt bemutató Búcsú Váradtól, az anyját, Borbálát búcsúztató siratóének, valamint azok a költemények, amelyekben önmagát, saját betegségét és halálát tematizálja (Lelkemhez). Reneszánsz neolatin költészetét az antik hagyományba való integráció igyekezete, az erre utaló alkotói gesztusok és az újraírás jellemzik. A nyílt imitáció, az emlékezés-technikára épülő és kortársak számára könnyen felfedhető utalásrendszer tette érthetővé és élvezhetővé a latinul értő európai közönség számára költészetét. Marialis és Ovidius költészetét követendő mintának tekintette. Saját költői sorsának allegóriáját az Egy dunántúli mandulafáról című epigrammájában fogalmazza meg.

Ajánlott vers: Egy dunántúli mandulafáról

http://mek.oszk.hu/00600/00687/00687.htm#26