Fekete-fehér, magyar romantikus dráma, 1955
Rendezte: Fábri Zoltán

Fábri Zoltán, mielőtt filmes pályára lépett, képzőművészeti tanulmányokat folytatott, és díszlettervezőként, színészként, színházi rendezőként dolgozott. Filmes formanyelvét a látvány, a képszerűség határozta meg abban az időszakban, amikor az irodalmiasan vagy színháziasan elbeszélő filmek domináltak. Nem volt formabontó, nem talált fel új struktúrákat, hanem a hagyományos műfaji filmeket szőtte át új vizuális szemlélettel. Témáit is inkább az újraértelmezés, mint a feltalálás jellemezte. Második filmje, egyben első jelentős munkája az Életjel (1954) a munkaverseny- és szabotázsfilmek sémáiból kiindulva mutatott valami egészen mást, mint a korábbiak. Amíg az említett műfajban a bonyodalmat az ellenséges emberi tettek okozzák, addig az Életjelben egy természeti vagy inkább munkahelyi katasztrófa. Az emberi összefogásról így sokkal hitelesebben tudott beszélni, mintha az akkor ellenségnek tekintett Nyugat okozta volna a konfliktust.

A Körhinta (1955) is alapvetően hagyományos elbeszélő film, egy paraszti közegben játszódó Rómeó és Júlia történet, ami irodalmi minta, Sarkadi Imre Kút című novellája alapján készült, ráadásul illeszkedik a téeszfilmek sorába. Fábri a keretet leegyszerűsítette, és megtöltötte átérzékített vizualitással. Naturalistán fényképezett helyszínek, nagyközelik, hosszú beállítások, lendületes kameramozgások figyelemfelkeltő kompozíciók emelik ki a láthatóból a drámaiságot. Annyit bízott a színészekre is, mint amennyi szükséges és elégséges volt. Keveset beszéltette őket, és megfigyelte az arcukon, a mozgásukon a karakterük fotogén jeleit.

A Körhinta esztétikai és filmtörténeti értéke vitathatatlan, azonban érdemes megnéznia film megszületésének hátterét is. A pártállami vezetők, akiknek a döntésén a támogatás múlott, nyilván igényes propagandafilmet kívántak látni, ami igazolja, hogy a régi világ meghaladott, sőt halott, és nincs más kiút, mint a változás, a modernizálás és a téeszesítés. Megfelelt a Körhinta ennek az elvárásnak? Lényegében igen. Csak az a kérdés, hogy hogyan: igényes esztétikai és dramaturgiai színvonalon. Hogy az alapállításában egy téves felfogás is meghúzódik, nem lehet a rendező szemére vetni. Az 1950-es években még joggal hihettek a művészek a modernizáció mítoszában és a fejlődésben. A fejlődés és a modernizáció önmagában véve nem negatívum, csak abban a kontextusban, hogy amit a jelszavai címén elvett az emberektől érzelmi és spirituális szinten, azt nem pótolta hasonlóval.

A történet szerint Pataki István (Barsi Béla) kilép a mezőgazdasági termelőszövetkezetből, és lányát (Törőcsik Mari) Farkas Sándorhoz, egy másik gazdához (Szirtes Ádám) akarja feleségül adni, hogy egyesíthessék földjeiket. Úgy véli, hogy magányos termelőként nem boldogulna. Lánya Bíró Mátét (Soós Imre) szereti, de Pataki eltiltja őket egymástól. Az apa az esküvőt sürgeti, mire Mari megtagadja az engedelmességet. Az apa egy fejszét vág a lánya felé, mire az elmenekül, világgá megy. Máté utána indul, megtalálja, hazaviszi, és megkéri a kezét. A konok apa végül áldását adja a frigyre, beletörődvén abba is, hogy a világ visszafordíthatatlanul megváltozott. Egy szépen elmesélt szerelmi történettel bármit el lehet adni.

Deák-Sárosi László