Színes, magyar animációs film, 1977

Rendezte: Jankovics Marcell

 

A hetvenes évek második felétől jelennek meg a magyar animációban azok a rövid, parabolisztikus csattanó-filmek, amelyek valamilyen elvont, korok fölött álló, univerzális érvényű filozófiai tézist, fogalmat kívánnak illusztrálni, és amelyek természetesen éppen dekonkretizáltságuk révén képesek az örökérvényű tanulság levonására. Paradigmatikus alkotásai az irányzatnak Jankovics Marcellnek a hetvenes években készült rövid munkái (Sisyphus, 1974; Küzdők, 1977), a nyolcvanas években pedig Rofusz Ferenc (A légy, 1980; Holtpont, 1982; Gravitáció, 1984), illetve Cakó Ferenc disztópikus trilógiája (Ad astra, 1982; Ab ovo, 1987; Ad rem, 1989). 

 

Egy korabeli kritika így jellemzi a szinte rézkarcszerűen realisztikus rajzolatú filmet: „ez a fekete-fehér, zenével nem, csak zörejekkel és zajokkal aláfestett, végsőkig tömörített, puritán mű, amelyben a szobrász és szobra egy életen át vési, faragja, alakítja egymást, s ahogyan erőre kap, szépül, formájára lel a szobor, úgy zsugorodik, bomlik le, pusztul el alkotója, nemcsak megrendítő, elgondolkodtató jelkép, de fesztült dráma is. A nézőnek óhatatlanul az az eretnek kívánsága támad, hogy bár csinálna filmgyártásunkban divatot ez a parányi remekmű a tömörségből, a tudatosságból, a lényegre törő szűkszavúságból.”

 

A Küzdők, a Sisyphushoz, Jankovics másik nagy hatású rövidfilmjéhez hasonlóan, egyfajta jelképes önreflexió. Témája az alkotó és az alkotás egymásból élő, egymást a végsőkig formáló küzdelme. „Többértelmű film a Küzdők. Az ellentmondások játéka, a kontrasztcsata az alkotó, a cselekvő ember, még gyengeségeiben is érvényre jutó hatalmáról beszél. Mindenképpen tovább akar élni a maga alkotta műben, ám az is visszahat rá. A mű is magához hasonlóvá akarja tenni az alkotót. Kemény küzdelem ez, alapjában véve az emberiség útja. Lemérhettem saját magamon. Amikor a János vitézt létrehoztam és megrajzoltam, észrevettem rajta az én tulajdon belső és külső vonásaimat, ahogy mondani szokták, az én attitűdömet...” – nyilatkozta Jankovics Marcell 1977-ben, amikor a filmet Cannes-ban a legjobb rövidfilm díjával ismerték el.

 

(Orosz Anna Ida)