Nagy Imre (Kaposvár, 1896. június 7. – Budapest, Kőbánya, 1958. június 16.)

Agrárkérdésekkel foglalkozó kommunista politikus és földosztó és a beszolgáltatásokat felügyelő miniszter, a sztálinista típusú Rákosi-években enyhülést hozó reform miniszterelnök, majd az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc mártír miniszterelnöke.

Szegényparaszti, református családban született, de szülei taníttatták. Szülővárosában elvégezte a gimnázium első négy évfolyamát, majd géplakatos mesterséget tanult. 1914-ben beiratkozott a kaposvári felsőkereskedelmi iskolába, de az első évfolyam után behívták katonának. 1916 júliusában géppuskás őrvezetőként orosz fogságba esett, majd egy Bajkál-tó melletti hadifogolytáborba vitték, ahol kapcsolatba került a bolsevizmussal. Szabadulása után a vörösök oldalán részt vett az oroszországi polgárháborúban.

1921-ben az Oroszországi Kommunista Párt tagjaként hazaküldték őt illegális pártépítés céljából. Kaposváron élt, ahol alapító tagja lett a bécsi magyar kommunista emigráció hazai fedőszervének szánt Magyarországi Szocialista Munkáspártnak. A rendőrség rájött a kapcsolatra, a pártot betiltották, Nagy Imrét letartóztatták, de két hónapos fogva tartás után szabadon bocsátották. Ezt követően Bécsbe emigrált, majd 1930 elején Moszkvába utazott egy pártkongresszusra, ahonnan nem tért vissza.

A következő 15 esztendőt önszántából – feleségével és lányával – a Szovjetunióban töltötte. 1936-ig a Kommunista Internacionálé Nemzetközi Agrárintézetében, 1938-ig a Statisztikai Hivatalban, majd 1944-ig a moszkvai rádió magyar nyelvű adásainak a szerkesztőjeként dolgozott. Moszkvai évei alatt széles körű agrártudományi tevékenységet folytatott, cikkeket, tanulmányokat írt magyar és orosz nyelven, kidolgozta a párt agrárprogramját. Nagy Imre nem tartozott a pártvezetők közé, de szaktudására szükségük volt Rákosiéknak, ezért 1944 novemberében az elsők között küldték haza Magyarországra, mivel a leendő új magyar kormányban stratégiai posztnak tekintették a földművelésügyet.

A debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány földművelésügyi minisztereként nevéhez fűződik az 1945. évi földreform végrehajtása. 1945 novemberétől Tildy Zoltán, majd Nagy Ferenc kormányában belügyminiszter, de passzivitása és erélytelensége miatt a Magyar Kommunista Párt visszahívta őt a posztról. Ismét a párt első számú agrárszakembere lett. 1947-1949 között több kérdésben ellentétbe került a pártvezetéssel, elsősorban a mezőgazdaság gyors és erőszakos kollektivizálását helytelenítette. A viták kiéleződése oda vezetett, hogy 1949-ben kizárták a párt szűkebb vezetését jelentő politikai bizottságból. Közben folyamatosan tagja a törvényhozásnak, az 1947-1949-es ciklusban az Országgyűlés elnöke volt, ekkor zajlott a parlamentarizmus felszámolása Magyarországon.

1949 után a politikából kiszorulva, passzívan élt, egy évig egyetemi tanárként dolgozott, majd fokozatosan visszakerült a párt „vérkeringésébe”. 1950 decemberétől ismét a kormány tagja, élelmezési, majd 1952 elejétől begyűjtési miniszterként, ahol a gyakorlatban került szembe a parasztság kímélését célzó korábbi elveivel. 1952 novemberétől Rákosi Mátyás kormányában miniszterelnök-helyettes, majd Sztálin halála után, 1953. július 4-től miniszterelnök.

A Moszkvából lemondatott Rákosi helyébe lépő Nagy Imre végezte el a sztálini rendszer magyarországi korrekcióját („új szakasz politikája”). Miniszterelnökként fordulatot hajtott végre a gazdaságpolitikában, szakított az erőltetett ütemű nehézipari fejlesztéssel, csökkentette a parasztságot sújtó terheket, valamint növelte a béreket és az életszínvonalat. Lépéseket tett a törvényesség helyreállítása érdekében: feloszlatta az internáló táborokat, bezáratta a Mátra hegység erdeiben szovjet minták alapján létesített recski kényszermunkatábort, megszüntette a kitelepítést. Megkezdődött egyes politikai perek felülvizsgálata. Politikájával folyamatosan szembekerült az ortodox sztálinisták Rákosi Mátyás vezette csoportjával, akik állandóan bírálták őt a szovjet pártvezetés előtt. Rákosiék 1955 tavaszára elérték, hogy Moszkva megvonja Nagy Imrétől a bizalmát, itthon a párt elvetette átfogó gazdasági reformprogramját, őt április 14-én leváltották, majd az év végén kizárták a pártból. Nagy Imre kifáradt, szívbeteg emberként ismét számkivetett lett, vitairatokat írt, közben alakja a sztálinista rendszert bíráló pártellenzék jelképévé vált.

Az 1956-os XX. szovjet pártkongresszus után Nagy Imre körül enyhülni kezdett a légkör. 1956. október 23-án a Budapest utcáin tüntető tömeg egyebek mellett az ő kormányfői kinevezését is követelte. A pártvezetés kérésére végül is elvállalta a miniszterelnöki szerepet. Az első napokban még statáriumot hirdetett, szembehelyezkedett a felkelőkkel, de október 28-án „nemzeti demokratikus mozgalomnak” nyilvánított a felkelést, feloszlatta a politikai rendőrséget (Államvédelmi Hatóság) és kezdeményezte a szovjet csapatok kivonását. Kihirdette a többpártrendszer visszaállítását, bejelentette Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből és az ország semlegességét, válaszul a szovjet csapatok újabb bevonulására.

A november 4-ei szovjet katonai támadás hírére családjával és munkatársaival a jugoszláv követségre menekült, ahonnan a romániai Snagovba deportálták. Nem volt hajlandó lemondásával utólag legitimálni a szovjet segítséggel, Kádár János vezetésével megalakult ellenkormányt, ezért 1957 áprilisában letartóztatták és Budapestre szállították. 1958 júniusában, titkos perben „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés” és „hazaárulás” vádjával halálra ítélték és kivégezték. Először a börtön udvarán földelték el, majd 1961-ben kihantolták és a rákoskeresztúri Új köztemető 301-es parcellájában összedrótozott végtagokkal, arccal lefelé jeltelen sírba helyezték. 1989 tavaszán ellenzéki nyomásra holttestét exhumálták. 1989. június 16-ai ünnepélyes temetése a rendszerváltás kiemelkedő, szimbolikus eseménye volt.

(Balahó Zoltán)