Nemes-Lampérth József, festő, grafikus (Budapest, 1891. szeptember 13. – Sátoraljaújhely, 1924. május ?)

Nemes-Lampérth József kezdetben az Iparrajziskolában tanult, majd két évig a Képzőművészeti Főiskolára járt. Ezen a két helyen ismerkedett meg azokkal a fiatal festőkkel, akik a tízes években a legfrissebb törekvésekkel jelentkeztek a budapesti tárlatokon. Nemes-Lampérth 1910-ben, mindössze tizenkilenc évesen debütált a Művészház Ellenszalonján, amelyen a Műcsarnokból kizsűrizett művészeket mutatták be a közönségnek. A festő már ekkor kiforrott, egyéni stílussal jelentkezett. 1911-ben megfordult a nagybányai művésztelepen, 1913-ban pedig Párizsban járt. Az első világháború kitörése után bevonult, de már 1915-ben több sebesülés és idegbántalmak miatt leszerelték. 1919-ben, a tanácsköztársaság bukása után emigrált. Berlinben 1910-ban Fritz Gurlitt rendezett neki kiállítást, majd Nemes-Lampérth Svédországba utazott, onnan tért haza Magyarországra, de ekkor már beteg volt: harminchárom éves korában, elborult elmével halt meg.

Képeinek témái a legszűkszavúbb műfajokra, csendéletekre, portrékra, aktokra és tájképekre korlátozódtak. A művész aktrajzainak tömör és expresszív stílusát transzponálta festményeibe, amelyeken egyfelől megőrizte a grafikák lendületesen satírozó modellálását, másfelől viszont a vonalak szálkás textúráját az olajfesték reliefszerűen pasztózus (vastagon felhordott festékrétegek) felületkezelésével cserélte fel.

A festményen látható műtermi szituáció két alapeleme, a háttér és a figura erős kontrasztban áll egymással: a hullámzó sötétzöld drapéria előtt a fentről ferdén beeső fényben rajzolódik ki a világító testszínű női akt. A kontraposztban álló nőalak formái leegyszerűsítettek, az egymásra rétegződő, a szélesen felhordott különböző tónus- és színfokozatú síkfelületek a tömegek plasztikus értékeit hangsúlyozzák. Az ábrázolt modell egyéni vonásai háttérbe szorulnak, a pár folttal jelzett sematikus arc árnyékba borul, a súlyos, robusztus test a formák végérvényesnek ható architektúrájává épül össze. A figura S-vonalban ívelő póza stabilitást és egyensúlyt hordoz, ugyanakkor a drámai intenzitású fény-árnyék kontrasztok és az íves mozdulatokkal szétterített sűrű festék ritmusa visszafojtott feszültséget sugároz. A festményt, párdarabjával a Háttal álló női akttal együtt 1917-ben a Fiatalok kiállításán mutatta be a Nemzeti Szalonban. Műveit ettől kezdve rendszeresen reprodukálták Kassák Lajos lapjaiban, A Tettben és a MÁ-ban.

Álló női akt, 1916; Olaj, vászon, 131 x 79,5cm.