Ravasz László (Bánffyhunyad, 1882. szeptember 29. – Leányfalu, 1975. augusztus 6.)

 

Ravasz László, dunamelléki református püspök a két világháború közötti időszakban a magyarországi református egyház jelentős vezető személyisége volt. Szemben állt a kommunista diktatúra kiépíttőivel, német megszállás idején fellépett a magyar zsidók megsemmisítése ellen.

 

Iskolai tanulmányait szülővárosában kezdte, 1896-ban a székelyudvarhelyi kollégiumba került. Érettségi után párhuzamosan tanult a kolozsvári Református Teológiai Akadémián és a tudományegyetem bölcsészettudományi karán. Szerkesztette az Egyetemi Lapokat. 1903–1905-ben kolozsvári segédlelkész és püspöki titkár. 1903-1905 között Bartók György püspök mellett titkár, aki ebben az időben a romániai (regáti) misszió vezető lelkésze. 1905–1906 között a berlini egyetem hallgatója volt. Hazatérése után segédlelkész lett Bánffyhunyadon.

 

1907-ben a kolozsvári egyetemen doktorált és a Sárospataki Teológiai Akadémián magántanári képesítést szerzett. 1908-ban feleségül vette Bartók püspök lányát, akitől öt gyereke született. Boriska lánya a későbbi államminiszter és politikai gondolkodó, Bibó István felesége lett. 

 

A Kolozsvári Teológiai Akadémia gyakorlati teológiai tanszékének tanára (1907–1921), 1914–1918 között szerkesztette a Protestáns Szemle című lapot. Az első világháború idején missziós munkát végzett a kolozsvári hadikórházban. 1918-ban az erdélyi református egyházkerület főjegyzőjévé választották. 1921-ben a budapesti Kálvin téri egyházközség meghívta lelkipásztorának, s ugyanakkor a dunamelléki református egyházkerület püspökévé is választották. Ettől kezdve Budapesten élt, de irodalmi munkásságával továbbra is számtalan szállal kötődött Erdélyhez. Cikkei jelentek meg az Ellenzékben, a Kálvinista Világban, rendszeres munkatársa a Református Szemlének, amelynek 1918-1921 között főszerkesztője is volt.1927-től a felsőház tagja, 1937–1940-ben a Magyar Tudományos Akadémia másodelnöke. 

 

A felsőház tagjaként az első és második zsidótörvényt még megszavazta, 1944-ben azonban szembesült a holokauszt ijesztő valóságával, és próbált tenni a magyar zsidók, különösen a kikeresztelkedtek fizikai megsemmisítése ellen. A deportálások megindulása után számos püspöki körlevelet fogalmazott meg az üldözések ellen, valamint hozzájárult a Jó Pásztor Bizottság megalakításához. 

 

1948-ban Rákosi Mátyás nyomására lemondott minden tisztségéről és visszavonult a közélettől. 1953-ban lelkészként is nyugdíjba vonult. 1956. október 31-én az újonnan alakult református Országos Intézőbizottság vezetőjévé választották, és őt ismerték el legitim püspöknek. November 1-jén rádiószózatban szólt a magyarokhoz. A forradalom leverése után egy egyházi ébredést szorgalmazó Megújulási Mozgalmat szervezett, mely az állami elnyomás következtében elhalt. 1956-tól újra a Kálvin téri szószéken szolgált, egészen 1957 húsvétjáig. Az Állambiztonsági Hivatal előkészített egy koncepciós eljárást Ravasz ellen, melyet az 1960-as évekig fenntartottak, ám végül nem indították el.

 

Megjelent számos tanulmánya, irodalmi cikke, igehirdetése, részben az általa szerkesztett, részben más lapokban és folyóiratokban, gyűjteményes kötetekben. Kolozsvárott Az Út című gyakorlati teológiai folyóirat (1915–1918), valamint a Református Szemle (1918–1921) szerkesztője volt. Újjászervezte a Magyar Protestáns Irodalmi Társaságot (1924), s főszerkesztője volt a társaság újra induló lapjának a Protestáns Szemlének. Részt vett a Református Élet (1934–1945) és a Magyar Kálvinizmus (1934–1938) című lapok alapításában. Átdolgozta Károli Gáspár bibliafordításának újszövetségi részét. Élénk közéleti szerepet töltött be, szinte minden a korban született protestáns mozgalom és szövetség alapításánál bábáskodott, számos irodalmi és kulturális szervezet tagja volt, munkásságát több külföldi egyetem is díszdoktori címmel tüntette ki. 

 

(Kemenczei Ágota)