Prohászka Ottokár (Nyitra, 1858. október 10. – Budapest, 1927. április 2.)

Prohászka Ottokár a 20. század katolicizmusának legnagyobb alakja. Hitszónokként, íróként és főméltóságként központi szerepet játszott mind a hazai katolicizmus megújításában, modernizálásában, mind pedig a politikai katolicizmus, a keresztényszocializmus szervezésében. Az enciklopédikus műveltségű Prohászka nyitott volt a szociális kérdések iránt, támogatott minden olyan törekvést, mely a kultúrát gazdagította. Segítette a szegényeket, s reformálni kívánta az egyházat. Tevékenységét sok vita kísérte és kíséri mind a mai napig. Írásai máig hatóak, gondolatai, személye ma is viták tüzében áll.

Édesapja, Prochaska Domokos (1817–1879) Morvaországból származott, ősei németajkú iparosok, hivatalnokok voltak. Ő az Osztrák–Magyar Monarchia császári és királyi hadseregének tisztje, majd a Pénzügyminisztériumban tisztviselő. Édesanyja, Filberger Anna Mária (1838–1888). A Filberger család felmenői Svájcból települtek át Nyitrára, s csakhamar a város egyik legtekintélyesebb családjává váltak, az 1800-as években német anyanyelvű magyaroknak vallották magukat.

Gyermekéveit Prohászka Pozsonyban, Rózsahegyen, 1866-tól Losoncon töltötte. Losoncon nemcsak tantárgyként tanulta a magyar nyelvet, de a helyi, az anyaországhoz lojális közösségben megtanult magyarul érezni és gondolkodni. 1869-től két éven át a nyitrai piarista gimnáziumba járt, a legkiválóbb tanulók közé tartozott. Két év után otthagyta a gimnáziumot, hogy a kalocsai jezsuita gimnáziumba járhasson. Itt határozta el, 14 éves korában, hogy szerzetes lesz.

1875-ben az esztergomi kisszemináriumban érettségizett, 1875-1882-ben a római Collegium Germanicum-Hungaricum tagjaként a Szt. Gergely Egyetemen tanult, ahol 1882-ben filozófiai és teológiai oklevelet szerzett, 1881-ben pappá szentelték. Hazatérte után több papi tisztséget is betöltött. 1882-től Esztergomban káplán, majd líceumi tanár, 1884-1904 között az esztergomi papnevelő intézetben teológia tanár, 1893-tól a papnövendékek lelki-igazgatója, egyúttal gyóntatója. 1895-ben részt vett a Katolikus Néppárt szervezésében, amelynek országgyűlési képviselőjelöltként megbukott az 1896. évi országgyűlési választásokon. Ezután az 1918. évi összeomlásig távol tartotta magát a napi politikától.

1904-1905-ben a budapesti egyetemen a dogmatika tanára. 1905-től haláláig székesfehérvári megyés püspök. 1909-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1920-tól rendes tagja. 1926-ban a Kisfaludy Társaság tagjai közé lépett.

1911-ben Magyarországról feljelentették a Szentszéki Kongregációnál, ennek következtében 1911. júniusban három művét, köztük Az intellektualizmus túlhajtásai (1910) címűt az egyház indexre tette, s Prohászka Ottokárt a modernizmus vétségében marasztalták el. Az első világháború fordulatot hozott életében, és ismét tevékenyen kezdett foglalkozni politikai és társadalmi kérdésekkel. A Katolikus Néppárt egyik alapítója, a magyar keresztény-szocialista mozgalom vezéregyénisége. 1920-1922 között a székesfehérvári választókerület nemzetgyűlési képviselője volt, majd a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának elnöke. 1919 után a részben általa megfogalmazott keresztény nemzeti gondolat lett a hatalomra került rendszer hivatalos ideológiája. Prohászka egyesek szerinti antiszemitizmusa azon az elméletén alapult, hogy a kárhoztatott modernitás, a kapitalizmus és a zsidóság összefüggő fogalmak. Nézetei a két világháború közötti Magyarország középosztályának gondolkodására alapvető hatással voltak.

Több tucatnyi könyvet írt, művei halála után huszonöt kötetben láttak napvilágot. A negyvenes években kezdeményezték boldoggá avatását is, de ezt Serédi Jusztinián hercegprímás mellett a Vatikán sem támogatta

(Kemenczei Ágota)