Szőnyi István, festőművész, grafikus (Újpest, 1894. január 17. – Zebegény, 1960. augusztus 30.)

Szőnyi István 1913-ban kezdte meg tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán Ferenczy Károly osztályában, akinél 1914 nyarán főiskolai ösztöndíjjal Nagybányán is tanult. Ősszel bevonult katonának, de 1917-ben és 1918-ban rövid ideig a nagybányai művésztelepen tanulhatott. Leszerelése után Réti Istvánnál folytatta tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán, ahol a tanácsköztársaság idején az intézmény megreformálására törekvő fiatalok közé tartozott, ezért 1920-ban kizárták. 1919-től a kiállítások rendszeres résztvevője volt, és már 1920-ban megkapta a frissen megalakult Szinyei Merse Pál Társaság első ízben kiadott díját.

1921 szeptemberében nagy sikert aratott az Ernst Múzeumban megrendezett első gyűjteményes kiállításával, Önarcképe a Szépművészeti Múzeumba került. A húszas évek legelején számos helyen megfordult, 1922-ben lelátogatott kecskeméti művésztelepre, 1923-ban festett először Zebegényben, ahová következő évben, miután megházasodott, kiköltözött. 1924-ben részt vett a Velencei Biennálén, és a frissen megalakuló KUT (Képzőművészek Új Társasága) tagja lett. Harminc éves koráig Budapesten, majd 1924-től kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen haláláig a kis Duna menti faluban, Zebegényében élt. A harmincas években a Gresham-kör tagja volt, 1937-től a Képzőművészeti Főiskolán tanított. A háború utáni művészete szerves folytatása harmincas években kialakult stílusának. Munkásságáért számos kitüntetést, díjat kapott, zebegényi házában ma Szőnyi István Emlékmúzeum működik.

Szőnyi a húszas évek végére fokozatosan visszatért a nagybányai festészet hagyományaihoz, oldott festőisége a finoman összehangolt színekre és a kompozicionális problémák megoldására koncentrál, az érzékeny fakturális hatások lírai, bensőséges hangulattal párosulnak. Zebegényben festett képeinek fő motívuma a változatos nézőpontokból és fényviszonyok között megörökített Dunakanyar, műveinek másik nagy csoportján az egyszerű falusi emberek hétköznapjait láthatjuk.

Ez a két műfaj, a tájkép és az életkép találkozik a Zebegényi temetésen, amelyen a halott téli tájból áradó hangulat járja át a benne játszódó jelenetet. A fehérek és feketék kontrasztjára épülő festményen csak egy-két szín kap helyet, leghangsúlyosabb közülük a lilás árnyalatú hegyvonulatra nehezedő piszkos sárga égbolt foltja. A tájképekről jól ismert háttér csupasz kulisszaként húzódik a színpadszerű előtér mögött. A kompozíció egymásba ékelődő térrétegekből épül fel, vízszintes sávjaikat a fekete fák pálcikaszerű vonalai ellenpontozzák. A temetési menet résztvevői óvatosan, előredőlve araszolnak a hóban, az esetlen mozgású figurák sötét foltjai a hasonló színű kerítés ívét követve kanyarodnak a képtér mélye felé, alakjuk id. Pieter Brueghelnek a bécsi Kunsthistorisches Museumban őrzött Tél című festményét idézi.

Zebegényi temetés, 1928; Olaj, vászon, 100 x 125 cm.