Fekete-fehér, magyar dokumentumfilm, 1967
Rendezte: Sára Sándor

Sára Sándor filmes pályája operatőri munkákkal indul. 1957-ben, a Színház és Filmművészeti Főiskola elvégzése után kezd el dolgozni a Budapest Filmstúdióban, majd az 1959-ben megalakuló Balázs Béla Stúdióban. Különböző ismeretterjesztő és oktatófilmek (pl. Mami, jól vagyok? (r. Czigány Tamás, 1957), Viszontlátásra, kisváros! (r. Magyar József, 1957), Gyümölcsszüret (r. Lakatos Vince, 1960) mellett maradandóbb hatású dokumentum-alkotásokban is közreműködik (pl. Pályamunkások (r. Gaál István, 1957), Busójáráskor (r. Raffay Anna, Lestár János, 1959), Oda-vissza (r. Gaál István, 1962), Férfiarckép (r. Gyöngyössy Imre, 1964)). Játékfilmeket a 60-as évek elejétől fényképez, olyan nemzetközi hírű csúcsteljesítményeket hozva létre, mint pl. a Sodrásban (r. Gaál István, 1963), a Gyerekbetegségek (r. Kardos Ferenc, Rózsa János, 1965), az Apa (r. Szabó István, 1966) vagy a Szindbád (r. Huszárik Zoltán, 1971).

Az 1968-ban forgatott, életrajzi elemekben is bővelkedő első rendezői munkáját (Feldobott kő) olyan alkotások követik, mint pl. a Nyolcvan huszár (1978), a Tüske a köröm alatt (1987) és a Vigyázók (1993). Az 1980-as évek elejétől az MTV és az Objektív Filmstúdió gyártásában dokumentumfilmes sorozatokat is készít. Ezek közül a legismertebbek a 2. magyar hadsereg doni katasztrófáját archív anyagokkal és riportokkal bemutató Pergőtűz (1982), a Bukovinába települt erdélyi magyarok kálváriájáról szóló Sír az út előttem (1987) és a II. világháború után a Szovjetunióban raboskodó nőkről forgatott Magyar nők a Gulágon (1992).

Sára Sándor filmoperatőri munkássága mellett jelentős fotográfusi életművet is létrehozott. A fotográfiára jellemző komponálási módszerek, a letisztult, szikár, mégis érzelmekkel telített képiség erősen meghatározta filmkészítői világlátását. Magyarországon és Indiában készített szociofotóit az 1990-es évektől számos kiállításon megtekinthette az érdeklődő közönség.

„Ahogy a festők szoktak a nagy képek megalkotása előtt tanulmányokat, vázlatokat készíteni, úgy a Cigányok, és a későbbi Vízkereszt is tanulmányként szolgálhatott az utóbb leforgatott nagy műhöz, a Feldobott kőhöz. Azok a stíluselemek (kevés szó, sok portré premier plánban a természettel harmonikusan élő szereplőkről, a táj nagytotáljának és az arcok közelijének váltakozása) amik a nagyfilmet jellemzik, már ezekben a kisfilmekben is megjelennek. (…) Így például észrevehetjük, hogy a szociografikus hitelű Vízkereszt helyszíne az a Rókahát, ahol a Feldobott kő középső része is játszódik.”

A Vízkereszt tíz percnél nem sokkal hosszabb filmidejének története egy mondatban összefoglalható: hogyan készülnek a tanyavilág lakói az Universitas Együttes előadására, amelyen Shakespeare Vízkereszt c. darabja látható? A tanya közelebbről a fenti idézetben említett, Hajdúböszörményhez közeli Rókahát. Az emberek téli mindennapjaikat élik. A munka és az iskola mellett a gyerekeknek jut idő a játékra is (ródli, korcsolya). Az ELTE BTK Egyetemi Színpadának 1961-ben alakult amatőr színházi csoportja (Universitas Együttes) érkezik. A félig dermedt, félig olvadt dűlőutakon az Ikarus 31 elakad. Közben párhuzamos montázs indul, hogy fokozza a feszültséget. Eljut-e a főváros ehhez a távoli vidékhez? Lesz-e valami kapcsolat? Van-e valami kapcsolat? Lesz-e hatás és indul-e változás?

A feszültég a pusztában felállított kultúrház előtt várakozó emberek arc-montázsával lendül útra, miközben egy traktor érkezik az elakadt színészek megsegítésére. Az arcokon az érzelmek tükörképei a fagynak. A puszta nem változik, a felszántott földek kőkemény barázdáinak parasztjai türelemmel bevárják a késve, de mégis megérkező komédiásokat. Ha nem jönnének, akkor is jó volna. Az állatokat meg kell etetni, a családot el kell látni. A zord csupaszságában lenyűgöző síkságon néprajzi hitelű és lírai szépségű felvételek készülnek. A festőiség találkozik a végletekig kiszerkesztett, mesterien megkomponált, tartózkodó képeket érzelemmel teli portrékkal váltogató filmszociográfiával. Magyarországon minden tízedik ember tanyán él. Ennyi csak a Vízkereszt végére írt szűkszavú kommentárszöveg. Summáz, megállapít, a fagy többet nem enged. A képi koncentrációt halk, nem tolakodó zene egészíti, a megérkező színészekkel együtt a várakozó sokadalom a kultúrházba sétál. A Shakespeare-darabból nem látunk semmit, a januári színdarab helyett marad a valóság arcokról vett lírája, a várakozás, a valamit kapás beteljesedő drámája, mindez a széles tanyavilág epikus nyugalmába zárva.

(Kispéter István)