Fekete-fehér, magyar-német-francia-olasz filmdráma, 2000

Rendezte: Tarr Béla

 

A Kárhozathoz és a Sátántangóhoz hasonlóan ez a film is Krasznahorkai László regényből, pontosabban, az Ellenállás melakóliájának egy részletéből készült. A radikálisan hosszú és végletesen lassú tempójú Sátántangó után a rendező visszatér a hagyományosabb filmformához, de úgy, hogy közben alapvető stílusát (hosszú beállítások, folyamatos kameramozgás) megtartja. Most redukált formában, két és fél órában hozza létre saját, öntörvényű ritmusának megfelelően működő valóságát, amelyben egységet alkot a kép, a hang és a szöveg. Tarr Béla itt is a bevált alkotótársasággal dolgozik. Medvigy Gábor látomásszerű, lassú tempójú, fekete-fehér képei, Víg Mihály minimálzenéje, Krasznahorkai László szövegei együtt szinte hipnotikus hatásúak. Bár ebben a filmben is jelen vannak szereplőként megszokott, nem-színész alkotótársak, a főszerepeket ez alkalommal professzionális, nemzetközileg is ismert színészek alakítják (Lars Rudolph, Hanna Schygulla, Peter Fitz). 

 

A világvégi, kopott kisvárosban megfoghatatlan nyugtalanság van a levegőben, rendkívüli állapotról suttognak, kimarad az áram, nincs szemétszállítás, üzleteket fosztogatnak. Idegenek gyülekeznek a főtéren, hogy megnézzék az új látványosságot, a kitömött bálnát és meghallgassák a Herceget – egy csőcseléket felheccelő demagóg szörnyszülöttet. Az eseményeket Valuska, a helyi hírvivő szemszögéből látjuk, az ő útját követjük végig az expozíció Napfogyatkozás-játékától a tragikus végkifejletig. Valuska gondját viseli Eszter úrnak, a zenetudósnak, aki szerint a 17. századi zeneszerző, Werckmeister hiába próbálkozott a hangolás természeti és teoretikus elvének összeegyeztetésével, csak „werckmeisteri harmóniákat” hozott létre, amelynek következtében eltűnt a tiszta hang a művészetből, így vissza kell térni a természetes hangoláshoz. Eszter úr különélő felesége megzsarolja férjét Valuskán keresztül: gyűjtsön aláírásokat a rend helyreállítása végett. Amikor elszabadul az anarchia, a tömeg gyilkolni, pusztítani kezd, Valuska menekül. Végül a korrupt és alkoholista erők szabadítják fel a várost. Az utolsó jelenetben Eszter úr vigasztalja a kórházban a megtört, apátiába süllyedt fiút.

 

Krasznahorkai szerint Tarr Béla valójában folyton ugyanazt a filmet forgatja. A Kárhozattal kezdődően minden filmje megrendítő látomás a világ széteséséről és káoszba süllyedéséről, s benne az egyes ember tehetetlenségről. Ezt a folyamatot ez alkalommal egyetlen ember, a naiv, mindenkinek segíteni akaró Valuska szemszögéből látjuk. Alakjával - Tarrnál ritka módon - tudunk azonosulni. Valuska megpróbálkozik a cselekvéssel, de maga is a hatalomvágy eszközévé silányul. Maga alá temetik az események - szemben az expozíció kocsmában rögtönzött, költőien szép Napfogyatkozás jelenetével, ahol még van szabadulás a sötétség alól. Az új barbárság Eszter úr felett is győz. A zenetudós visszahangolja a zongoráját az égi harmóniákról és felesége elől kiköltözik a nyári konyhába.

 

„Tarr Béla filmjeinek jelentősége a stílustörténeti és esztétikai értékein túl az, hogy az elmúlt évtizedben az egész kelet-európai régió legerőteljesebb és legátfogóbb vízióját nyújtották az itt beállt történelmi szituációról. Filmjei ugyan kevesekhez jutnak el, de mégis nehéz lenne tagadni, hogy a kelet-európai kisemberek százmillióinak alapvető életérzését fogalmazzák meg a maguk univerzális és kíméletlen nyelvén. A becsapottság és kiábrándultság érzését amiatt, hogy egész eddigi életük értékeit egy pillanat alatt elherdálták, kicsinyes intrikák áldozatai lettek, kisszerű, aljas hitegetők vezették őket orruknál fogva, magas rendű eszmékre hivatkozva, valójában önző hatalmi és anyagi érdekeiket követve. (…) Nem lehet bízni senkiben, és nem lehet hinni semmiben, mert minden magasrendű eszme eszköz csupán a másik ember kiszolgáltatottságának a kihasználására.” (Kovács András Bálint: Tarr szerint a világ, Filmkultúra 2001/12)

 

(Löwensohn Enikő)