Zichy Mihály, festő, grafikus (Zala, 1827. október 17. – Szentpétervár, 1906. március 1.)

Zichy Mihály 1827-ben született Zalán (Somogy megye). Pesten végzett művészeti tanulmányai után 1843 és 1845 között Bécsben F. G. Waldmüller, a korszak egyik legjelentősebb bécsi mesterének tanítványa volt. Ígéretesen induló pályafutásának fordulópontja 1847-ben következett be, amikor Bécsben az orosz cár unokahúgának rajztanára lett, s hamarosan Szentpétervárra is követte tanítványát. Két évvel később ezt az állását feladta, s az orosz fővárosban kereste megélhetését: kezdetben egy fotóműteremben működött retusőrként, emellett akvarellportrékat festett.

Az 1850-es évek első felétől kezdve rajzmegrendeléseket kapott a cári udvartól, többek között II. Sándor cár koronázási albumában jelentek meg művei. Már 1858-tól kezdve az Orosz Művészeti Akadémia tagja. A hatvanas években folyamatosan dolgozott az uralkodónak, rajzaiban a cári udvar mindennapjait, a fogadásokat, a pompás élet eseményeit örökítette meg. Ez a munka azonban kevés lehetőséget nyújtott arra, hogy művészetét kibontakoztassa, ehelyett rajzi rutinja emelkedett hihetetlen magaslatokba. Ugyanakkor a cári udvarban kiváló ismeretségekre tett szert, s folyamatos kapcsolatot ápolt nyugat-európai művészekkel és művészkörökkel.

1871-ben elhagyta az udvart, s európai tanulmányutak után Párizsban telepedett le. Itt kisebb-nagyobb megszakításokkal 1880-ig élt, s a festészetnek szentelte magát. Párizsi tartózkodása azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ezért hazatért Magyarországra. Helyét azonban itt sem találta, s a Kaukázusban tett hosszabb utazás után visszatért Szentpétervárra a cár szolgálatába. E második oroszországi tartózkodása alatt szorosabb kapcsolatot tartott Magyarországgal, rendszeresen részt vett a budapesti kiállításokon, s legismertebb illusztrációs műve, Az ember tragédiája mellett más hasonló munkákban is részt vett (Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben, Arany János balladái). Művei – elsősorban illusztrációi – elképesztő rajztudása mellett a téma érzékeny, költői megközelítéséről, az akadémikus stílusjegyek teljes tárházának ismeretéről és virtuóz használatáról tanúskodnak.

Madách Imre 1860-ban megjelent művének illusztrálása 1885 nyarán merült fel először, Zichy ekkor a sajtó híradása szerint két hónap szabadságot kapott a cártól, hogy Az ember tragédiájához megrajzolja illusztrációit. Először csupán tizenöt művet készített, amelyeket 1866 őszén a Műcsarnok ki is állított. Ekkor még hiányzott egy-egy egyiptomi, római és bizánci, illetve a két falanszter jelenet, amelyek a mű első, 1887-es díszkiadásában sem szerepeltek. Egy évvel később, 1888-ban újabb díszkiadás látott napvilágot, ebben azonban már a ma ismert húsz rajz mindegyike megjelent. A rajzokat a közönség és a kritika egyaránt nagy lelkesedéssel fogadta. Noha illusztrációs tevékenysége az ötvenes évektől kezdve rendkívül kiterjedt és elismert volt, Zichy mégis most először készített teljes sorozatot magyar irodalmi alkotáshoz. A kritikusok legtöbbje örömmel állapította meg a jó illusztráció legfőbb kritériumának tartott szöveg és kép egységének meglétét.

Zichy olyan akadémikus toposzokat alkalmazott az egyes rajzokon, amelyek valójában nem öncélú színpadiasságra utalnak, hanem a történelmi stílusok folyamán szilárdultak meg, s a historizmus módszerének megfelelően, a belga, a német vagy éppen a francia akadémikus példákat követve integrálta őket az adott kompozíciókba. Ilyen „színpadiasnak” mondott, ugyanakkor a történelmi festészetben szinte kötelezően alkalmazott elemnek számítanak a kézmozdulatok, kitárt karok, hangsúlyos mutatóujjak, a kifejező tekintetek, illetve az ezekkel összekötött testtartások, amelyek kontextustól függetlenül adott jelentéssel bírnak. Ugyanakkor léteznek ennél összetettebb pátoszformulák is, amelyek több történelmi koron is végighúzódnak: ilyen például az ártatlan nő vagy a romlott asszony figurája.

Emellett Zichy Lucifer szárnyas alakjában a saját maga által megalkotott, csupán közvetett ikonográfiai előképekkel rendelkező, korábban és később is a démonként megjelenő figurát használja, aki Zichy művészetének kontextusában hordozza a megfelelő jelentést. Mindez arra vezethető vissza, hogy a historizmus jelentéskényszere nem csupán ideológiai, hanem formai tartalmat is követelt, s Zichy ennek, a korban bevett, az akadémikus felfogással teljesen megegyező módszernek a szellemében alkotta meg Madách-illusztrációit. A színpadiasság másik forrása az irodalmi mű felépítésében, drámai csúcspontjaiban rejlik, amely óhatatlanul is forrása a képzőművészeti alkotásnak. Éppen a színpadiasságban valósul meg a szöveg és kép áhított egysége.

Ádám az űrben, 1885; Szén, papír, 790 × 503 mm.