Bukta Imre, képzőművész (Mezőszemere, 1952. július 20. - )

Bukta a hivatalos művészképzésen kívülről induló „autodidakta” képzőművészként, a hetvenes évek második felében a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület munkájához csatlakozva (1975–1990), illetve a Vajda Lajos Stúdióban dolgozó művészekkel kapcsolatba kerülve vált az 1980-as évekre a hazai képzőművészeti élet egyik meghatározó alakjává. Munkássága – bár egyes részleteiben a dada, pop art, az arte povera vagy a koncept art felől is értelmezhető – nem kötődik konkrét irányzatokhoz. „Mezőgazdasági művészete” sokkal inkább tekinthető egy személyes élményeken és mindennapi tapasztalatokon átszűrt, egyéni látásmód – magánmitológia – műfajokat, anyagokat, technikákat szuverénül kezelő, társító és áttranszformáló, érzéki megjelenítésének.

Érdeklődésének középpontjában a vidéken élő ember kultúrája, mentalitása, ember, állat és természet szinte rituális – az évszakokhoz és ehhez kapcsolódóan a munkafolyamatok (kaszálás, locsolás, faültetés és metszés, betakarítás stb.) ciklikus váltakozásához kötődő – együttélése áll. Bukta hol melankolikusan, hol ironikusan, vagy éppen kritikusan, de sohasem együttérzés nélkül kommentálja-dokumentálja a városiasodás-iparosodás, az ellentmondásos kelet-közép-európai modernizáció – szocialista, majd posztszocialista és prekapitalista periódusainak – következményeit. A falusi-paraszti életforma, illetve a hozzá kapcsolódó közösségek és táj, tradíció és „emlékanyag” kiüresedését, felbomlását, elenyészését. E tárgyi kultúra és munkavilág elemeit felhasználva, új kontextusba helyezve hozza létre grafikáit, festményeit, objektjeit, térberendezéseit valamint az ezeket mindvégig kísérő-kiegészítő akcióit és videóit.

A Hajnali szabad permetezés a nyolcvanas közepének, második felének „összefoglaló” jellegű főművei közé tartozik, amely miközben megelőlegezi az installációs művészet későbbi felfutását, magától értetődő természetességgel illeszkedik a posztmodern fordulat plurális megközelítésmódjába is. Tárgy- motívumsokszorozásokat, valamint műfaji – grafikai és mívesen kidolgozott kisplasztikai (ld. a lárvák és „meztelencsigák” permetezők testére szögelt, tapadt organikus formáit) – zárványokat magába építő installáció. Egymásnak ellentmondó minőségek, mesterséges és természeti anyagok szervesülnek egymással a kézműves kivitel révén, háztáji és spontán módon. Zsánerjelenet a párhuzamos síkokból építkező, színpadszerű tájmakettbe helyezve: négy farostlemezből kivágott és piedesztálra emelt, drót-sugarakat permetező gazda vonul át a színen balról jobbra. Mögöttük színes gesztusokkal, spriccelés nyomokkal tarkított gézfüggöny, előttük faforgács borította „földsáv”, amelyből rozsdás ásófejek sarjadnak. A permetezőfigurákat a tájba simítja – a Bukta grafikai sorozatairól, „falusi tapétáiról” is ismerős – mindent benövő és egységesítő vonalkázós terepmintázat. Groteszk rituálé zajlik a határban – hajnali szabad (!) permetezés –, amelynek során tárgyak, emberek és műfajok esnek át a Buktánál szokásos metamorfózison: ikonográfiai többértelműséget összebarkácsolva épül a hétköznapok emlékműve és/vagy oltára.

Hajnali szabad permetezés, 1985. Fa, fém, műanyag, festett installáció, 240x400x80 cm