Kokas Ignác, festő (Vál, 1926. március 4. – Budapest, 2009. november 11.)

A váli asztalosmester fia tanítói diplomával került be a NÉKOSZ-ba és lett 1947-ben a Dési Huber István Népi Kollégium lakója. Barátja, Nagy László hatására jelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára, amit 1952-ben Bernáth Aurél és Kmetty János növendékeként végzett el festőművész szakon. Diplomamunkája, az édesapjáról mintázott Az asztalos nagy sikert aratott, a Magyar Nemzeti Galéria meg is vásárolta a képet. A magát a „rongyos festők” közé soroló Kokas Bernáth Aurélhoz hasonlóan szívesen festett a természetben. Emellett az 50-es évek végén Derkovits-ösztöndíjasként már komolyabb falfestményekre szóló megrendeléseket is kapott. Oroszlányban és Székesfehérváron is elkészült a munkával, de a győri megrendelést két év után visszaadta, mert nem volt megelégedve magával.

Küzdelmeire és kétségeire jellemző, hogy első önálló kiállítását csak 1969-ben, az után rendezte meg a Műcsarnokban, hogy az előző nyáron nagy sikert aratott a velencei biennálén.

A 60-as évek közepén kezdte el festeni a „zöld” képeit. Ez a korszak három évig tartott, ami után művészetének talán legfontosabb szakasza kezdődött. A „Ginza-korszak” Ginzapusztához kötődik, ami egy elhagyatott, romos uradalom volt Alcsút mellett, ahová Kokas Ignác minden évben kiköltözött Budapestről néhány hónapra. Az itt készült képek a figuralitás és nonfigurativitás határán mozgó, erőteljes kompozíciójú és színvilágú alkotások.

A '60-as években az újító, avantgárd művészek közé sorolták, s bár ő nem tartotta magát annak, nem tekinthető konzervatívnak sem. Nem tartozott sem az urbánus, sem a népies festők közé, közel jutott a szürrealizmushoz, de annak inkább csak eszközeit, nem világfelfogását vette át. Művei festői foltokból épülnek fel, nincs bennük konstruktív szabályszerűség, eszközei közt a kaparások, festékcuppantások széles ecsetvonásokkal elegyednek.

Kokas Ignác 1956-ban és 1966-ban Munkácsy-díjas lett, 1964-ben Egry-díjat kapott. 1971-ben Érdemes Művész, 1978-ban Kiváló Művész lett,1983-ban pedig Kossuth-díjjal tüntették ki.

1972-1985 között a Képzőművészeti Főiskola tanáraként működött, a főiskola emeritus professzora lett. 1992-től volt tagja a Magyar Művészeti Akadémiának. 1952 óta rendszeresen szerepel a Műcsarnok és az Ernst Múzeum csoportos tárlatain. Egyéni kiállítása volt 1968-ban a Velencei Biennálén, 1969-ben és 1980-ban a Műcsarnokban, 1984-ben Székesfehérváron, 1995-ben Bécsben.

Bejárat Szentgyörgypusztára, 1980; Olaj, farost, tempera153 × 153 cm. MNG Ltsz.: MM. 81.337.