Kántorné Engelhardt Anna (Nagyszeben, 1791. – Marosvásárhely, 1854. február 28.)

Kántor Gerzson felesége. Pályáját 1809-ben kezdte. 1847-ig vándorszínészként járta az országot. Főbb állomáshelyei: Debrecen, Nagyvárad, Székesfehérvár, Kassa és a budai Várszínház. A Pesti Magyar Színháznak már nem lett tagja. Az anekdotikus magyarázatokkal szemben, miszerint nem kapta meg az igazgató, Bajza József levelét, távolmaradásának más oka volt: a szerepköréből való kiöregedés és az új színjátszóstílus megjelenése. Visszavonulása után arisztokraták támogatták. 1851-ben lépett fel utoljára; ekkor a marosvásárhelyi színház pénztárosa volt.

A német anyanyelvű, autodidakta Kántorné pályafutása során a drámai hősnő szerepkörét töltötte be. A „síró-éneklő iskola” legkiválóbb képviselője volt. Elmélyült szereptudással lépett színpadra, játékát nemes pátosz jellemezte. Évtizedeken keresztül csiszolta szerepeit. Alakításait külföldi utazók is elismeréssel említették.

Fontosabb szerepei: Sappho (Grillparzer); Erzsébet (Schiller: Stuart Mária); Gertrudis (Katona József: Bánk bán); Octavia (Kotzebue); Ilka, Szécsi Mária (Kisfaludy Károly); Bátori Mária (Soden–Dugonics András).

Irodalom: Szigligeti Ede: Magyar színészek életrajzai (1878); Kántorné levelei (kiadja Barna János. 1932); Fodor István: Kántorné, az első magyar tragikai hősnő (1933); Kárpáti Aurél: Kántorné (1954).