Molnár István, táncos, koreográfus (Kolozsvár, 1908. szeptember 17. – Budapest, 1987. június 2.)

Tornászként végzett a bukaresti Testnevelési Főiskolán, 1936-ban részt vett a berlini olimpián. Táncos képzést Kolozsvárott, Budapesten és Erfurtban kapott. Expresszionista táncművészeként 1939-ben Párizsban mutatkozott be, és több előadóestet tartott Franciaországban. Ezt követően Dienes Valéria Orkesztikai Játékszínében megalakította, és egy évig vezette a Magyar Művészeti Tánccsoportot. Itteni csoportos alkotása az öttételes Pastorale, Halál címmel előadott kettőse Geguss Kornéliával, illetve a Dervis című, hatalmas lendületű szólója. Több táncos versinterpretációt is komponált. 1941–1944 között néptáncgyűjtéseivel megteremtette a korszerű hazai néptánckutatás alapjait. Tanított az érdi KALOT népfőiskolán, a Győrffy és Szent Imre Kollégiumok tánccsoportjaiban. Itt alakította ki a néptáncból eredő szuverén kifejezőnyelvét, oktatási rendszerét, és előadóművészetének új arculatát, amelynek ékes bizonyítéka a Székely verbunk, a Kardtánc, illetve a Kalotaszegi legényes című koreográfiái. Tanítási módszere Molnár-technika néven vált ismertté.

1947és 1949 között a Balatoni Népfőiskolát vezette, továbbá a Csokonai és a Ruggyantagyár amatőr együtteseiben igyekezett megvalósítani a néptánc improvizatív előadására vonatkozó elképzeléseit. Az emiatt kapott alkotói tilalom feloldása után a hivatásos SZOT Együttes vezetője lett (1952–1955), majd 1971-ben történt nyugdíjazásáig a professzionális Budapest Táncegyüttest vezette. Legkiemelkedőbb, máig érvényes koreográfiai néptáncszvitje a Magyar Képeskönyv. További fontos alkotásai: Huszárverbunk, Dobozi csárdás, Anyám balladát táncol (Sinka István versére), Bartók Béla Allegro barbaro című táncrámája, a Liszt Ferenc-zenékre komponált Szerelmi álmok, és a Magyar Rapszódia, illetve feldolgozta Kodály Zoltán Galántai és Marosszéki táncok című művét is. Magyar Képek címmel Bartók Béla zenéjére is alkotott nagyívű koreográfiát. A késői Ballada az emberről című alkotásában (Vass Lajos zenéjére) korai avantgárd fogalmazásmódját ötvözte a néptáncból sarjadó mozdulatvilágával. Műveit Európán kívül Indiában, Indonéziában, néhány latin-amerikai és afrikai országban is bemutatták. A koreografálás mellett szobrászattal is foglalkozott.

Díjak, elismerések: Érdemes művész (1954), Kossuth-díj (posztumusz, 1991).

Fontosabb közleményei: Élő népballadák (1943), Magyar tánchagyományok (1947), Pusztafalutól Karcsáig, Abaúj megyei táncok és dalok (1953), Magyar tánctanulási rendszerem I–III. (1982–1983).