I. Károly (Károly Róbert) (Nápoly, 1288. – Visegrád, 1342. július 16.)

A nápolyi Anjou-dinasztiából származó uralkodó helyreállította a szétzilált Magyar Királyságot, reformpolitikájának köszönhetően az ország ismét Közép-Európa vezető államává vált.

Caroberto 1288-ban született, Martell Károly és Habsburg Klemencia házasságából. Nagyanyja, Magyarországi Mária – aki V. István magyar király leánya volt – révén ereiben Árpád-házi vér is csörgedezett. Édesapja 1295-ben bekövetkezett halála után az Anjouk őt szerették volna a Magyar Királyság trónján látni, ezért 1300-ban Dalmáciába küldték, helyzete azonban rendkívül bizonytalan volt. Ezen III. András király 1301. január 14-én bekövetkezett halála sem változtatott, mivel a magyar politikai vezetőréteg döntő többsége inkább Vencelt, a cseh király fiát látta volna szívesen a magyar trónon. I. Károly azonban a Szentszék támogatásával fokozatosan felülkerekedett ellenfelén, olyannyira, hogy pozícióját Wittelsbach Ottó bajor herceg uralkodási kísérlete sem rendítette meg. I. Károlyt háromszor koronázták meg, ezek közül az utolsó, az 1310. augusztus 27-én Székesfehérváron végrehajtott tekinthető teljesen törvényesnek.

I. Károly rendkívül súlyos politikai és gazdasági nehézségekkel nézett szembe. A legkárosabbnak a feudális széttagoltság bizonyult, a nagyhatalmú főurak ugyanis országrésznyi területeket tartottak hatalmuk alatt, amelyeken az uralkodó nem tudta gyakorolni királyi felségjogait. I. Károly először kész volt a kompromisszumra, majd kénytelen volt a fegyverekhez nyúlni. Hosszú és szívós küzdelemben legyőzte az oligarchákat, az 1312-es rozgonyi ütközet ennek a folyamatnak egy fontos állomását jelentette. 1323-ban rezidenciáját az ország közepébe, Visegrádra helyezte, ahol nagyszabású építkezéseket hajtott végre.

A megerősödött uralkodó hozzálátott az ország helyreállításához. Gazdasági reformjai a kereskedelemre, a pénzverésre és a nemesfémbányászatra irányultak. Intézkedéseinek köszönhetően sorra nyíltak az arany- és ezüstbányák a Felvidéken és Erdélyben, az értékálló ezüst és aranypénz megteremtésével, a vámrendszer szabályozásával, és a közrend biztosításával a kereskedők ismét nyugodtan járhattak Magyarország útjain. I. Károly újjászervezte a pénzügyigazgatást, nemesfém monopóliumot vezetett be, az országot kamaraispánságokra osztotta, az ezekben tevékenykedő tisztviselők mindent szigorúan ellenőriztek. Nagy hangsúlyt fektetett a városok támogatására, gazdasági és politikai kiváltságokkal látta el azokat, így erőteljes fejlődésnek indulhattak. Következetes társadalompolitikát vitt végbe, az általa felemelt új nemesség teljes mértékben lojális volt hozzá. Ezt a célt szolgálta egyrészt az 1326-ban létrehozott Szent György lovagrend, másrészt a tisztségekhez kötött úgynevezett honorbirtok, amely nem volt örökíthető.

I. Károly számára rendkívül fontos volt a dinasztia alapítása. 1320-ban kötött házasságot Piast Erzsébettel, I. Ulászló lengyel király leányával. A frigyből öt fiú gyermek született, közülük hárman élték meg a felnőttkort. Az uralkodó a lengyeleken kívül jó kapcsolatot ápolt Csehországgal is, amely egyértelműen tetten érhető az 1335-ös visegrádi királytalálkozóban. Az eseményen a Közép-Európát érintő gazdasági és politikai problémákat sikerült tárgyalások útján rendezni. Az 1339-ben megkötött lengyel-magyar örökösödési szerződés előrevetítette egy későbbi perszonálunió lehetőségét. Figyelemmel kísérte szülőföldjét: 1333-1334-ben személyesen járt Dél-Itáliában, és megállapodott I. (Bölcs) Róbert nápolyi uralkodóval, hogy a két család dinasztikus kapcsolatba lép egymással. Ugyanakkor a Balkán felé irányuló hatalmi törekvései kudarccal végződtek, 1330-ban súlyos vereséget szenvedett a havasalföldi Basarábtól.

Az uralkodó 1342. július 16-án hunyt el a visegrádi fellegvárban. Holttestét ünnepélyes körülmények között szállították át végső nyughelyére, Székesfehérvárra.

(Szende László)