Magyar dokumentumfilm-sorozat
Rendezte: Jancsó Miklós 1965, 1978, 1986

Ha a kultúra elvész, idővel eltűnik a hozzá kapcsolódó, attól tárgyiasuló épített környezete is. Az első Jelenlétben (1965) egy hagyomány, egy vallási közösség, egy életmód széthullásának végső stádiumait látjuk. A képek a pusztulás képei. A zsinagóga szakrális funkcióját csak két öreg zsidó ember (Lefkovics Ernő és Róth Bernáth) éleszti újra rövid imádsággal, ha csak pár percre is. Absztrakt, kiüresedett, utódok, hagyományőrzők nélküli, poszt-apokaliptikus világot mutat a kamera. A repedezett falak tövében két szürreális férfialak jár-kel a romok és a szélfútta tóralapok között. Az írásbeli kultúra, a szavakkal teremtett világ léte is megkérdőjeleződni látszik. A zsidó temetőben elhagyott, düledező sírok, mögöttük a távolban gőzmozdony füstölög tova…

Az 1978-ban készített Második jelenlét két rabbi-növendékkel (Lőwy Tamás és Deutsch László) tér vissza az olaszliszkai zsinagógához. A temető és a közösségi hely bejárása során megfigyelhetők az erősödő amortizáció jelei. A falakat profán gyerekrajzok díszítik, a kőpadlón gyereklány ugrósikolázik. A fiatal zsidó férfiak szertartásosan beöltöznek az imához. A közös éneklés, mint egyfajta reményhozás tölti be a teret, mely így jelképesen újra szakrális funkcióval telítődik: az idősek elhaltak, de vannak még utódaik, kik ismerik és éltetik ezt a hagyományt.

A Harmadik jelenlét (1986) idejére a zsinagógából csak pár, várromra emlékeztető fal marad. A lassú pusztulás képeit a közben színesre váltó film sem vidámítja. Gerendai Endre, Raj Tamás rabbi és a budapesti zsidó vallási iskola tanulóinak látogatása hoz röpke szentséget a beomlott turisztikai kőtájba. A szertartásos mozdulatok, szövegek és közös étkezés hozza újra összhangba az eredeti céljaira rég nem használt teret a lelkesítéssel, a múltbeli, de ma is élő hagyománnyal.

Jancsó Miklós beszél a Jelenlét-trilógia készítéséről és az operatőrrel, Kende Jánossal való munkakapcsolatáról:

„Harmincpercnyi hosszúságú az egész film. Harminc év alatt csináltuk. Átfogta mindkettőnk életét. A Szegénylegényeknek kerestünk helyszínt. Akkorra már kitaláltuk, hogy a legfontosabb díszlet egy nagy sánc lesz, egy várszerű jelenség. Tokajtól nem messze található egy avar gyűrű, egy földsánc. Kende akkoriban segédoperatőr volt és velem jött a felvevőgéppel, hogy rögzítse, amit látott. A bodrogkeresztúri pap ajánlotta, hogy menjünk el Olaszliszkára és nézzünk meg egy pusztulásában is megrendítően szép, romos zsinagógát. Elég szomorú látvány volt a zsinagóga, és a két olaszliszkai maradék zsidó, két öregember. (…) Mindjárt fel is vettük a faluban, Olaszliszkán és Bodrogkeresztúron a Jelenlét első részét 1965-ben. Sokáig dobozban állt a film, Aczél nem akarta, hogy bemutassák. (…) Tíz évvel később visszamenni filmes trükk, ha már megcsináltuk nézzük meg, hogy most mi van. E mögött az is meghúzódott, hogy Kende is, én is jól tudtuk, hatásos időkövetés lesz, mert ezt a zsinagógát nem fogják helyreállítani. A templom nem fog megtelni hívekkel, nem fog újra felépülni. (…) A második részt a Még kér a nép előkészítése költségére forgattuk. Mire a végére értünk a két öreg közül az egyik meghalt, a másik Pestre költözött aggok házába. Két rabbi növendékkel tértünk vissza. (…) Akár az első részben, nem csináltam egyebet, mint akkor a két öreggel, most pedig a két növendékkel, megkértem őket, hogy imádkozzanak. És kilátogattunk az olaszliszkai és bodrogkeresztúri csodarabbik sírjaihoz, azokat fényképeztük le. Végül a harmadik részt 1986-ban úgy csináltuk, (…) Sukkotkor, azaz a zsidó sátoros ünnepek alkalmával tértünk vissza (…). Banovich Tamás egy sátrat épített közvetlen a romfal szomszédságába. Magunkkal hoztuk Raj Tamás rabbi barátomat és az általa vezetett Talmud Tora gyerekeit is. Ott tartottuk a szertartást, azt filmeztük le. Az én kisfiam az akkor 6 éves Dávid is részt vett benne. A gyerekek "jelenléte" nyújt valami pozitív kicsengést, mert az ő nemzedékük színrelépése egybeesett a zsidó tradíciók reneszánszával Magyarországon. Az ilyen fajta jelenlét jól mutatta azt a pozitív erjedést, amelyek már előjelezték, hogy milyen változások zajlanak le a magyar társadalomban, amely aztán 89-ben robbant valódi változásokká.”

(Kispéter István)