Színes, 35 mm, magyar hang, 1982
Rendezte: Kollányi Ágoston

Kollányi Ágoston (1913-1988) a magyar népszerű-tudományos filmezés megkerülhetetlen formátumú alkotója. 1935-ben szerzett tanári diplomát a Pázmány Péter Tudományegyetemen, matematika-fizika szakon. Már az 1940-es években megismerkedett a mozgókép gyakorlatával, számos reklámfilmben dolgozott, majd 1947-től a Magyar Híradó és Dokumentum Filmgyár alkalmazottja lett. Természettudományos elméleti ismereteit a filmkészítés során ötvözni tudta a dokumentálással és az esztétikummal.

Az 1950-1960-as években elsősorban leíró jellegű, szemléletformáló, tudományos eredményeket propagáló filmeket jegyzett, melyekben állandó operatőrrel, Vancsa Lajossal dolgozott. Kettősük együttműködésében olyan klasszikus, nemzetközi hírű alkotások készültek, mint pl. az Akvárium (1954), a Kati és a vadmacska (1955), a Bölcsők (1957) vagy a Ragadozó növények (1959). Kollányi életművét leginkább az ismeretterjesztő, oktatófilmes műfaj jellemezte, a természettudományos tematika mellett megbízható kismesterként számos filmet készített egészségügyi, gazdasági és művészettörténeti témákban is.

Az 1960-as években forgatott természettudományos kisfilmjeivel a magyar tudományos filmgyártást nemzetközi szintre emelte: ezekben az alkotásokban a humán és reáltudományok szintézise érzékeny egységben valósul meg, érzékeltetve a különböző kutatási területek kapcsolatrendszerét. Természetfilmjeinek egyfajta összegző betetőzéseként készült el az Örök megújulás (1965), míg ember és környezete, az értékek és érdekek gyakran konfliktusokkal terhelt viszonyát és a legújabb hazai ökológiai, állat- és növényvédelmi módszerek bemutatását a Noé bárkái (1982) című filmje kísérli meg. Utóbbi munkájáról a rendező egy 1981-es interjúban így nyilatkozik:

„Nemeskürty István stúdióvezető olyan film készítésére adott lehetőséget, amelyben határozott szerepet kapnak a társadalmi összefüggések. Engem, akinek évtizedek óta „munkaeszköze” a természet, már jó ideje foglalkoztat az az ijesztő konfliktus, ami az ember és a természet között immár robbanásszerűen mutatkozik. Arról van szó, hogy az ember rövidlátó gazdasági érdekből, szűk csoportérdekből vagy – amivel a legnehezebb megbirkózni – butaságból és tudatlanságból olyan változásokat idéz elő maga körül, amelyek visszafordíthatatlanok, ha egyszer a dolgok irányítása kicsúszik a kezünkből. (…) A társadalmi szemléletnek kell olyanná formálódnia, hogy lehetetlen legyen természeti értékeink pusztítása. Ha sem a szó, sem a tények, sem a törvény nem hat el azokig, akiken múlik a megőrzés, akkor a kulcskérdés – a szemlélet. És itt lép színre a film, amely a látvány közvetlenül meggyőző erejével hat. Ha én a mozinézőnek – mert állandóan kénytelen vagyok a mozinéző szemével figyelni a munkámat – a film eszközeinek élményt szerző felhasználásával megmutatok bizonyos folyamatokat és összefüggéseket, meg ezek szomorú következményeit, a természet pusztulását, tehát mindazt, aminek a törvény a paragrafusok szavával próbál gátat vetni, akkor érzelmileg hatok a társadalmi szemlélet olyan szférájában, ahol a puszta tények és adatok önmagukban hatástalanok. Az érzelmi szemléltetésben látom a film nagy lehetőségét.”

Ebben az egészestés, tényfeltáró, a világviszonylatban is unikális természeti értékeinket felmutató és óvva féltő alkotásban Kollányi filmes eszközökkel kérdez: „Vajon jogunk van-e gazdasági okokból hazai értékeinket rablógazdálkodással áruba bocsátani vagy veszni hagyni? Vajon van-e joga egyetlen generációnak is úgy élni, hogy azzal hozzáférhetetlenné tegye a jövő nemzedékeknek ezeket az értékeket?”

A film semmit sem veszített aktualitásából, ma megtekintve is szemet gyönyörködtető, elgondolkodtató, felrázóan katartikus alkotás. Hiszen az emberi érdekek özönvize ma talán erősebb, globálisabb hatású, mint az 1980-as évek elején volt. Hogy e kavargó, profitorientált világban tudunk-e figyelni természeti értékeinkre, melyek eltűnésével saját emberi létezésünket is veszélybe sodorjuk, és van-e tetterős akarat, legalább személyes, egyéni szintünkön a környezetünkkel való tudatosabb, önkorlátozóbb együttélésre? A Noé bárkái ellenpontokra felfűzött ténymegállapításaiból és kérdésfeltevéseiből összeálló 1980-as évek eleji magyar helyzetkép fájóan lehangoló: „Saját filmes múltamon mérhetem le, hogy milyen gyors folyamat a természet elszegényedése. Régi filmjeimből vagyunk kénytelenek nem egy felvételt kiemelni, például azt, ami a kerecsensólyomról készült, mert ma már egyetlen fészket sem találtunk... Az 1955-ben filmre vett tiszavirágzás valóságos muzeális darab: már 1965-ben az Örök megújuláshoz sem tudtam teljes pompájában megismételni a tíz év előtti felvételt. Hogy a Noé bárkáiban  korábbi filmjeimből vett „idézetekre” szorulok, az a pusztulás mértékét jelzi. Szeretnénk megmutatni emellett azt is, hogy a természet- és környezetvédelem lehetősége nemcsak a megőrzésben áll, hanem abban is, hogy végzetes folyamatokat visszafordítson. Mindebből talán már nyilvánvaló, hogy új filmünkben az egyik legfőbb szereplő az ember. Akár színre lép, akár nem, az egész filmben jelen van, az emberi tevékenység jelenléte által. Korábbi munkáimmal szemben a Noé bárkái – emberközpontú film lesz.”

Az ősi magyar hitvilágban is jelentős szerepű kerecsensólymok populációinak még időben nemzetközi védelmet biztosítottak, melynek hatására napjainkban e madárfaj újra rendszeresen fészkel és telel Magyarországon. A szigorodó vízrendészeti szabályozásoknak és ellenőrzéseknek köszönhetően a kérészek a Tisza mellett rajzanak a Dunán (dunavirág) és a Rábán (rábai kérész) is. Célszerű beavatkozások által az ember igyekszik egyensúlyt tartani az állat- és növényfajok kényes rendszerében. A kihalással fenyegetett élőlényeket vörös könyvben jegyzi, ahol kell, állományt csökkent, ahol szükséges, ott szaporít, és szigorú védelmet nyújt. Jelentős, védett és fokozottan védett kategóriákba sorolja környezetének féltett kincseit, e kényes egyensúlyban mégis a leggyengébb láncszem maga az ember. A Noé bárkái 1982-es bemutatása óta eltelt idő fokozottan arra figyelmeztet bennünket, hogy mára az egyik legégetőbb probléma az lett, hogyan korlátozzuk ebben az érzékenyen együtt változó rendszerben éppen saját fajunkat, önmagunkat.

(Kispéter István)