MFI kultúrfilm, csak zene, 13 perc, 1940
Rendezte: Dáloky János

„Az élet folyamatosságát az időjárás csak pillanatokra akaszthatja meg. A legködösebb idő is kiderül, és a méteres hótorlaszok is elolvadnak. Az emberi küzdelmek és szórakozások télen, nyáron, ködben, hóban, fagyban és napsütésben nagyjából ugyanazok, csak a természet, ez a kifogyhatatlanul leleményes divattervező borít évszakonkint más és más köntöst az élet megnyilvánulásaira.” (a film bevezető feliratának szövege)

Az 1907 körül megjelent híres kuplé (Zerkovitz Béla szerzeménye), a Látta-e már Budapestet éjjel? kel életre Dáloky Jánosnak ebben az 1940-ben forgatott téli snittfilmjében. Zenéjét Vincze Ottó írta, a hanganyaghoz Kerti Lajos készített felvételeket, melyek bravúrosan játékos összevágása e Budapest-film egyik legnagyobb érdeme. Az MFI (Magyar Filmiroda) gyártásában készült alkotás egyike a kor legérdekesebb magyar dokumentumfilmjeinek. Stílusában és eszközeiben hasonlítható olyan néma elődökhöz, mint az Ember a felvevőgéppel (r. Dziga Vertov, 1929), a Berlin, egy nagyváros szimfóniája (r. Walter Ruttmann, 1927), a Csak pár óra (r. Alberto Cavalcanti, 1926), vagy a Nizzáról jut eszembe (r. Jean Vigo, 1929). A 20-as években divatos un. keresztmetszet-filmeknek (Siegfried Kracauer kifejezése) a hangosfilmezés korában is lett folytatása. A némafilm esetében lírai városdokumentációk jöttek létre, melyek nem törekszenek a szociológiai szempontú képi rögzítésre, hanem inkább a montázs, a képi humor, a játékosság, a propagandisztikus jelleg erős bennük. Egy sajátos, két világháború közötti korszak város- és életlenyomatait adják.

A hangosfilm megjelenésével, a kommentárszöveg hatására egy-egy alkotás veszített bár a montázstól nyert lírai bájából és lendületéből, ettől függetlenül még így is erős atmoszférájú és gyakran városantropológiai hitelességű közösség-lenyomatokról beszélhetünk. Ez azért lehet így, mert e filmek celluloidszalagra mentve eltároltak számunkra olyan múltképeket, amelyeken bemutatott világ mára sokszor már tárgyaiban sem fellelhető (ld. pl.: Hidak, partok, emberek (r. Kolonits Ilona, 1962), Valparaisóban (r. Joris Ivens, 1963), Kína (r. Michelangelo Antonioni, 1972), Emlékek egy városról (r. Peter Hutton, Monory Mész András, 1985).

A film időkerete Budapest egy napja hajnaltól késő estig. A fővárosi közlekedés képsoraival indulunk (dunai gőzhajó, villamosforgalom, lovas kocsik, autó-szervizelés és tisztítóműhely, gőzmozdonyok érkezése a Keleti pályaudvarra), miközben ébresztőórája csörgésére, a zene ritmusára ébred egy fiatal hölgy is: felkel ágyából és öltözködni kezd. Gyárak vaskapui nyílnak vágyakozó tömegek előtt. Kinyitnak az ivók és a pékségek, megindul a tej- és kenyérszállítás, a Központi Tejcsarnokból triciklin és kerékpáron viszik az árut, a pékek cikkei szögletes, fonott kosarakban kerülnek a boltokba. A zene, a hangeffektek és a kelő város intimitásának lefilmezett jelenetei szinte meleg hangulatot visznek a téli didergésbe.

A hölgy lassú készülődését meleg otthonában a hideg, hajnali utcákon fázók képei váltják, miközben a pesti dolgozó tömegek villamosokra-szállását látjuk. Gyorsaság, ritmus, sietség, villamosra ugró, az ütközőn utazó emberek pillanatképei sorjáznak, ahogy ébred a téli város. A „megfigyelt” hölgy a sminkelésnél tart, közben taxit hív (az un. szürketaxi vállalat szolgáltatásait megörökítő pillanatok). A vizuális és zenei ritmus tovább halad: a téli sportok, a hó adta szórakozási lehetőségek laza pillanatképei, szánkózás és síelés a budai lankákon, miközben a város mindennapi, fagyosan nyüzsgő életét éli; a Ford Motors autószalonjából kigurítják a legújabb modellt, a Négy Szürke ivójába megérkeznek a Dreher söröshordói, hogy aztán dél legyen. Megtelnek a belvárosi kávézók, pihen az esztergapad és az elemisták is elhagyják az iskolát.

Úgy tűnik, a többségnek van lehetősége, jut ideje szivarra, újságolvasásra, pihenésre a meleg éttermekben. Aztán vissza a munkába: a közlekedés képsorai dinamizmusukkal átjárják az egész filmet, vacognak a hómunkások, fázik a hókotró villamos, ló húzza a latyakban elakadó triciklist, a szélfútta utcákon a zenével szimbiózist találó képek váltakoznak, szinte fellelkesítve az élettelen tárgyakat. A jeges sportok is kapnak pár megörökítő pillanatot a kamerától: lencsevégre kerül a gyorskorcsolya verseny, a jégtánc, és a tömegek téli csúszkálása. A korán jövő este láttatni engedi a nagyváros fényeit: neonhirdetések (pl. Dreher, Philips rádió, Híradó Filmszínház, Schmoll, Orion), gépjárművek, mulatók és kocsmák kivilágítása enyhíti a hidegérzetet. Egy röpke pillanatra feltűnik az utcai gesztenyeárus jellegzetes figuráját is, hogy aztán a fényreklám-özön a Nagymező utcai Arizona mulatónál állapodjon meg. Az este hátralévő részét itt töltjük el. Rivaldafény, vidám sokadalom uralja a képsorokat, a jazz zenekar, a prémekbe-tollakba burkolózó táncosnők hada, a koktélokat mixelő pultos kisasszonyok látványa randevúzó fiatal párokat rejt el, a gépjárművek mozgalmassága a szórakozóhely fülledtségében emberi vidámságba vált át. A záró képsorokban a városligeti Vajdahunyad vára puha hóba burkolózó épületein csillapul a filmet átfogó zenei és képi mozgalmasság.

Dáloky filmje idilli hangulatképekben mesél egy letűnt korról. Egymást érő, dinamikusan villódzó, légiesen játékos és ötletgazdag képei mentesek minden konfliktustól. A magyar főváros belvárosának téli élete zökkenőmentes, a filmet felvezető szöveg pedig előre hangsúlyozza a mozgóképi anyag sugallta világképet, melynek rendjében ember és gép, ember és természet egymás segítője és éltetője. A jólét, a különböző társadalmi rétegek munkái, nyugodt pihenésük és önfeledt szórakozásuk lenyűgözi a nézőt, miközben eszébe sem jut például a külvárosok tömegeinek mikrovilága. De ennek az 1940-ben forgatott „propaganda” filmnek nem társadalmi konfliktusok tényfeltáró bemutatása a célja, éppen ellenkezőleg, a háborús vészkorszak idején a világunk működésébe vetett hit kommunikálása. Ne várjunk hát el tőle szélesebb város-spektrumot, sem szociális érzékenységet, csak engedjünk a hamiskásságában is szép emlékezésnek!

(Kispéter István)