Magyar film, 2008
Rendezte: Fliegauf Bence

Fliegauf Bence játékfilmjeinek sikere miatt árnyékban maradnak a dokumentumfilmjei, amelyek pedig szervesen illeszkednek tehetsége beérésének folyamatába. Pályakezdése, 2001 óta dolgozik együtt Muhi Andrással és az Inforg Stúdióval, s csaknem minden fikciós alkotásával díjakra váltotta a producer és munkatársai bizalmát (egyebek között: Rengeteg Wolfgang Staudte-díj a legjobb első filmnek, 2003; Tejút Arany Leopárd, 2007; Csak a szél Ezüst Medve, 2012).

Tematikáját és választott formáit illetően Fliegauf újra és újra meglepetéssel szolgál, olyan filmeket készít, amelyek nem következnek az előzőkből. Ha ellenben a módszerére figyelünk, a vonal csaknem nyílegyenes, bár a fixa idea pontosabb alkotói módszerének: intenzív, egyéni érdeklődésének, elmélyült figyelmének megnevezésére. Szerzői filmes, számára is a személyes elképzelés, értelmezés, látásmód reflexív végigvitele az elsődleges a filmfajtával, a közzététel mikéntjével szemben.

Első alkotása (Beszélő fejek, 2001) mindjárt fricska a dokumentumműfajnak, melyet a forma túlfeszítésével hajt végre, s tartalmi nonszenszre futtat ki. Az áldokumentumfilm nemzedéki tartalmának, rétegnyelvének autentikusságával keltett feltűnést. A Feldmár András előadásaiból összevágott Van élet a halál előtt? (2002) éppen ellenkezőleg működik: olyan dokumentáció, amelynek megformálási hiányosságaiért bőségesen kárpótolja a nézőt a pszichológus élénk személyessége, gondolatainak eredetisége. A Rengeteg (2003) és a Dealer (2004) dokumentumfilmes eszközöket is használó játékfilmekként működtek.

A Csillogás (2008) Fliegauf válasza korábbi karcosabb önmagának abban az értelemben, hogy a „beszélő fejes” dokumentumfilmet tartalmilag is, formailag is rehabilitálja általa. Formai bravúrja a látvány textúrájának, illetve a film zenéjének kikísérletezése, majd a kettő egymásra hangolása. A színesben forgatott, lágyan irizáló fekete-fehér képek alatt alig érzékelhető „szférák zenéje” hallható, amit maga a rendező komponált, igaz, ekkor még a Raptors’ Kollektíva név mögé rejtőzve. A meditatív, már-már elvont forma a nézőt nagyon közelről érintő narratívákat a halál testi, fizikai valóságából a szellemi szférába távolítja. Ez a beszédmód adja meg tartalmi újdonságát: azt, hogy a társadalmilag tabusított halált az újjászületés perspektívájából tárgyalja, s ennek során finoman érinti annak istenhithez köthető konnotációit.

Három elbeszélést hallunk a halálközeli élményről. Nádas Péter író szívinfarktust szenvedett. Az újjáélesztés során a megszületését élte újra, utána nagyon lassan szokott vissza a mindennapi életbe. (Történetét Forgács Péter is feldolgozta a Saját halálban /2008/). Az autóbalesetet szenvedett televíziós rendező-operatőr, Dobronay László azzal a tanulsággal tért vissza az életbe, hogy többé senkinek, még magának sem szeretne ártani. Gesztelyi Nagy Judit zenetanár, fuvolaművész tizenkét évesen megélt halálközeli élménye olyan kaput nyitott meg számára, amelynek jelentőségét csak jóval később, sok lelki szenvedés árán volt képes megérteni, s élményét azóta zenei tanításával mások számára is igyekszik hozzáférhetővé tenni.

Az addig rétegfilmeket készítő rendező a 2012-es Csak a szél-lel új fejezetet nyitott. Reflexív monomániája, mellyel a számára fontos kérdéseket a végsőkig viszi, és dokumentativitás iránti, kritikától sem mentes érzéke ebben az alkotásban összeértek. A Csak a szél hitelességének érdekében képes volt függetlenedni a személyes hátterétől, egyéniségétől, még erős reflexivitásától is. Művészi érzékenysége révén érezni is, gondolkodni is tudott a számára új közegben. Nem azt akarta kivenni a neki addig kevéssé ismertből, amit arról gondolt vagy elképzelt, hanem ráhelyezkedett a hangulatára, a mások helyzeteiben gondolkodott, az érzelmeiben értette meg, ezért volt képes hamisításmentesen ábrázolni a közeget és hőseit. Alkatilag szerzői filmes létére mélyen azonosult a közösség számára égető társadalmi problémával. Ennél többet alkotó nem tehet.

(Boronyák Rita)