Ámos Imre, festőművész (Nagykálló, 1907. december 7. – Ohrruff (Németország), 1944. ?)

A két világháború közötti magyar festészet egyik legkülönlegesebb képviselője volt, akinek a szürrealizmus határmezsgyéjére jutó, látomásos művészetét a gyermekkor vallásos légköre, a zsidó misztika és jelképek inspirálták leginkább. 1928 és 1934 között az alföldi festészet hagyományait folytató, expresszív hangvételű festő, Rudnay Gyula növendéke volt a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. Tudatosan vette fel Ámosz próféta nevét, alkotásait kezdetben Ámos Ungár Imreként, 1934-től Ámos Imreként szignálta. 1931-ben ismerte meg a szintén festőnek készülő Anna Margitot, aki 1935-ös házasságkötésük után nem csupán társává, hanem a magába forduló, zárkózott festő legfőbb bizalmasává vált. Már az 1930-as évek elején kiállították alkotásait a Szinyei Merse Pál Társaság fiataljainak munkáit bemutató tárlatokon, majd az Ernst Múzeum csoportos kiállításain.

Pályája elején a francia szimbolisták, a Nabis-kör tagjai, különösen Maurice Denis, a hazai művészek közül a franciás igazodású, posztimpresszionista Rippl-Rónai József, valamint Derkovits Gyula hatottak alkotásaira. A főiskolai esztendők után Anna Margittal, Vajda Lajossal, Vajda Júliával és Bálint Endrével együtt látogatták az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) rendezvényeit, kiállításait, ahol bemutatkozási lehetőséget is biztosítottak számukra. 1935-től több nyáron át visszatért Szentendrére, Paizs Goebel Jenő, Barcsay Jenő, Vajda Lajos és Bán Béla társaságában dolgozott a művésztelepéről híres festői kisvárosban. 1937-ben Anna Margittal három hónapot töltöttek Párizsban, személyesen megismerkedtek Marc Chagallal, aki elismerően nyilatkozott munkáikról. Ettől az esztendőtől volt kiállító művésze a progresszív művészeket tömörítő Képzőművészek Új Társaságának (KUT). Magyarországon a zsidóság teljes jogfosztására törekedő törvényeket követően Ámos 1938-ban és 1941-ben több hónapot volt munkaszolgálatban, 1942–1943 folyamán 14 hónapot töltött ukrajnai frontszolgálaton, ahol súlyosan megbetegedett. Emlékeit, a napi létért folytatott küzdelmeit 1935-től 1944-ig vezetett naplóiban jegyezte fel, ezekben maradtak fenn versei is. Emlékét Szentendrén ápolják, az Ámos Imre–Anna Margit gyűjteményben láthatnak válogatást alkotásaiból az érdeklődők.

Ámos az 1938 utáni „sötét időket” felmutató képein határozott kontúrokkal, erőteljes színekkel, expresszív erejű szimbólumokkal próbálta a fenyegető veszélyt, a menekülés kényszerét, valamint az áhított béke igenlését megjeleníteni. Különleges naplót alkotnak az 1930-as évek végétől készített rajzsorozatai. A második világháború közvetlen közelségében, az ideges, nyomott légkörben benyomásait a grafika nyelvén, tus- és tintarajzokban, akvarellekben tudta leginkább kifejezni. Utolsó magyarországi munkaszolgálatán születtek meg a szolnoki vázlatkönyv drámai hangvételű lapjai, 1944-ben tervbe vett Biblia-illusztrációja csak töredékében készült el, az Apokalipszis-sorozat rajzain Szent János vízióiból azokat emelte ki, amelyeket a leginkább aktuálisnak érzett a vérzivataros időszakban.

Ámos saját jelrendszert alakított ki, a szépség, a béke, a nyugodt alkotómunka, a szeretet és megértés utáni vágy mellett alkotásain egyre gyakrabban megjelentek a háború, az erőszak, a sötét erőket és a rettegést tükröző motívumok. Egyik összefoglaló, emblematikus rajzaként értékelhetjük a Magyar Nemzeti Galéria grafikai gyűjteményébe került Háború-Kés című szimbolikus tartalmú és megfogalmazású, nagyméretű kompozícióját, amelynek központi motívumaként a kés gyilkos eszközként, a hatalom és az erőszak jelképeként kerül ábrázolásra, míg az arc egészéből szürreálisan kiragadott, vérkönnyeket hullató szem a pusztuló emberiség siratásaként értelmezhető.

Háború-Kés, 1943. Akvarell, gouache, tus, papír, 590x460 mm