Bálint Endre, festő, grafikus (Budapest, 1914. október 27. – Budapest, 1986. május 3.)

A Nyugat folyóirathoz köthető értelmiségi családban született, apja Bálint Aladár, a lap képzőművészeti kritikusa, Osváth Ernő pedig a nagybátyja volt. Reklámgrafikusnak készült, csak tanulmányainak végén kezdett érdeklődni a festészet iránt. 1934-ben ismerkedett meg Vajda Lajossal, a köré csoportosuló fiatal művészek közé tartozott. 1938-ban gyűjteményes kiállítást rendezett, de ezek az alkotások jórészt elvesztek, mert 1945-ig készített festményeinek zömét megsemmisítette. A háború és munkaszolgálat után, 1945-ben bekapcsolódott az új kor művészeti életébe. A Magyar Szociáldemokrata Párt dekorációs osztályának vezetőjeként kötelezte el magát a baloldali gondolat mellett, amit a Munkás Kultúr Szövetség Képzőművészeti Szakosztályának titkáraként is megerősített. Alapító tagja volt az Európai Iskolának, a korábbi, szürrealizmusba hajló alkotásai mellett megjelentek a háborús emlékek. 1947-ben kijutott a párizsi második szürrealista világkiállításra, ezután jelennek meg a képzeletbeli lények képein.

Bálint már a 30-as évek második felében szoros barátságot Vajda Lajossal, de a vajdai konstruktív-szürrealista módszerrel csak az 1950-es években kezdett foglalkozni, fokozatosan hozzáigazítva azt saját elképzeléseihez. 1957-ben Franciaországba emigrált, ahol fotómontázsokat készített és illusztrálta a Jeruzsálemi Bibliát, amely nagy sikert hozott számára. 1962-ben visszatért Magyarországra.

Első itthon készült műve a Groteszk temetés című kép, melynek motívumai a kerek hold, az arctalan fekete női figura, a katedrális a párizsi korszak alatt készült műveiben is fellelhetők voltak, de a kompozíciós módszere is utal a korábbi időszakra, ahol a térben és időben távol lévő, a tudatalattiból előtörő emlékképek látszólagos szabadasszociációs lánc szerint rendeződnek. Az össze nem illő dolgok közötti kapcsolatok, a gondolati/kompozíciós és érzelmi/festői ambivalenciák adják a mű egyedi karakterét. A festmény kiindulópontja apja emléke, és az a „frivol” temetői élmény, amikor fiatalkorában napszámosként ugyanott dolgozott, ahol apját eltemették. De a temető, a gyász és a „sokféle jelképe a halálra utalásnak” később is visszatérő eleme művészetének.

Életrajzi törmelékek című önéletírásában írja: „A »halálosan« komor világomról számot adó ábrák mellé felsorakoznak a »groteszk humort« képviselő lapok, és mintha a fényképek fekete-fehér kontrasztjai az érzelmiről való számot adás segítségére sietnének. […] a tragikusan beárnyékolt montázsaimat mintha a lélek kisebzettségének, a félelmek marólúgjának, a halálfélelem belső, idegesen megremegtető következményeinek együttese hozta volna létre, és volt bátorságom kitenni a napfényre, szinte közszemlére tenni önmagamat”. Ugyanakkor a „halálra utalásos” festményein a finom lazúros technikának köszönhetően a szorongás rejtélyes állapota is képpé válik.

Groteszk temetés, 1962. Olaj, vászon, 92 × 66 cm.