Barcsay Jenő, festő, grafikus (Katona, 1900. január 14. – Budapest, 1988. április 2.)

A 20. századi magyar művészet egyik kimagasló alakjaként közvetve vagy közvetlenül generációk meghatározó mestere volt. 1919–1924 között végezte tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán a legfrissebb művészeti irányzatokat közvetítő Vaszary János, majd az alföldi festészet klasszikus hagyományait követő, expresszív hangvételű Rudnay Gyula növendékeként. 1926–1927 folyamán állami ösztöndíjasként Párizsban és Itáliában dolgozott, az impresszionisták mellett Giotto, Masaccio és Paolo della Francesca monumentális freskóciklusai érintették meg. Hazatérése után 1929-ben a Szentendrei Festők Társaságának tagjává választották.

1929–1930-ban ismét Párizsban járt, ebben az időszakban Cézanne és Van Gogh alkotásai, valamint a kubizmus képviselői, Picasso és Braque hatottak festészetére. 1930-as évektől elsősorban választott városában, Szentendrén alkotott, 1935-től szerepelt a franciás igazodású, progresszív szellemű Képzőművészek Új Társasága (KUT) tárlatain. A második világháború után csatlakozott az Európai Iskola művészcsoporthoz, 1945–1947 között több kiállításukon szerepeltették alkotásait. Az 1930-as évek elejétől önállóan mutatkozott be a budapesti modern szemléletű Tamás Galériában, az Alkotás Művészházban, az Ernst Múzeumban, valamint a reprezentatív kiállítóhelyeken, a Nemzeti Szalonban, a Műcsarnokban majd a Magyar Nemzeti Galériában. Életművének válogatott anyagából, realista képekből, konstruktív táj- és figurális ábrázolásokból, valamint a kései absztrakt kompozíciókból rendezték a 1978-ban Szentendrén a Barcsay Múzeum nyitó kiállítását, amely az utóbbi évtizedekben állandó és időszaki tárlatok keretében népszerűsíti a mester művészetét.

Barcsayt a második világháború után, 1945-ben nevezték ki az Anatómia és Szemléleti Látszattan tanszékvezető professzorának a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, ahol három évtizeden át működött. Oktatói munkája során már az első esztendőkben csaknem 4000 rajzot, vázlatot és tanulmányt készített. A reneszánsz nagymesterei nyomában az emberi testet, annak csontozatát és izomzatát, illetve mozgását és térbeli helyzetét tette tudományos pontosságú vizsgálódásai tárgyává. Az 1950-es évek elején merült fel egy anatómia-könyv kiadásának igénye. Barcsay már meglévő rajzait kötetbe rendezte, újabb darabokkal egészítette ki a kollekciót. A Művészeti anatómia először 1953-ban jelent meg a Művelt Nép Könyvkiadó gondozásában. A Magyarországon hiánypótló kiadvány sikere nyomán kapott megbízást a mester további két hasonló kötet elkészítésére, 1958-ban az Ember és drapéria, majd 1966-ban a Forma és tér című rajzkötetei kerültek a szakmai és nagyközönség kezébe.

A Magyar Nemzeti Galéria grafikai gyűjteményében őrizzük az első két kötetben felhasznált rajzokat, köztük Barcsay 1951-ben készített Contraposto című alkotását is, amelyet az Ember és drapéria XXVII. táblájaként, az ellentétes mozgáshelyzet illusztrálására reprodukáltak. A márvány simaságú csontpapírra tűhegyes, kemény ceruzával, finoman megrajzolt, sok esetben árnyalással gazdagított, érzékenyen mintázott rajzok egy része – így a Contraposto is - már nem csupán oktatási segédanyagként értelmezhető, hanem az életmű különleges, emblematikussá váló darabjaiként, amelyek az elmúlt évtizedekben számos kiállításon és művészeti kiadványban szerepeltek.

A Művészeti anatómia már megszületésekor elnyerte az Év legszebb könyve címet, szerzőjét a legjelentősebb állami kitüntetéssel, a Kossuth-díjjal jutalmazták. A utóbbi fél évszázadban Barcsay rajzköteteit több nyelvre lefordították, számtalan kiadásban jelentek meg és nemzetközi hírű tankönyvekké váltak az európai és tengerentúli művészeti oktatásban egyaránt.

Contraposto, 1951. Ceruza, papír, 290x215 mm.