Beck Ö. (Ötvös) Fülöp, szobrász, éremművész (Pápa, 1873. június 23. – Budapest, 1945. január 31.)

Beck 1888 és 1893 között a budapesti Iparművészeti Iskola ötvös szakán tanult, miközben a mintázást Loránfi Antalnál sajátította el. 1893-ban néhány hónapra Bécsbe utazott. 1894-ben ösztöndíjjal Párizsba került, 1894–1895-ben az „École des Beaux-Arts”-on François Joseph Hubert Ponscarme növendéke volt. Mesterét a francia éremművészet megújítójaként tisztelik, a tanítványt pedig az önálló magyar emlékérem megteremtőjeként tartják számon.

Párizsból pályázott a 1896-os millenniumi kiállítási emlékérmek megalkotására, ahol mindhárom első díjat megnyerte. 1897-ben Münchenben újra az ötvösség került érdeklődése középpontjába. Ötvöstárgyaival ezüstérmet nyert 1900-ban a párizsi világkiállításon, majd Grand Prix-t 1906-ban Milánóban. Az Iparművészeti Múzeumban 1898-ban bemutatott első gyűjteményes éremkiállításán először szerepelt hazánkban az érem önálló műfajként. Időközben Olaszországban és Németországban járt tanulmányutakon, és többször visszatért Münchenbe. Itáliai útja nyomán figyelme egyre inkább a szobrászat felé fordult, a Firenzében élő Vedres Márkkal való találkozás pedig az Adolf Hildebrand képviselte új szellemiség felé terelte. Müncheni tartózkodásai során megismerkedett a hildebrandi technikával, s az új elvek majd 1912-es görögországi utazásával teljesedtek ki.

Egy öccsénél, Fémes Beck Vilmosnál tett látogatás során 1908-ban Münchenben találkozott a Hildebrand-tanítvány Georg Roemerrel, aki érmeit gipsznegatívba véste. Hazatérése után baráti viszonyba került a Nyugat íróival, s Mikes Kelemen-érme a folyóirat emblémája lett. 1910-től Gödön épített műtermében maga faragta szobrait melyekkel 1914 elején mutatkozott be először az Ernst Múzeumban. A tanácsköztársaság alatt Beck Ö. Fülöp a művész szakszervezet elnöke, és a Képzőművészeti Főiskola rendes tanára volt, ő készítette továbbá a tervezett új 10 koronás pénz mintáját is. A diktatúra bukása után egy ideig mellőzték. 1922-ben és 1925-ben ismét gyűjteményes anyaggal jelentkezett az Ernst Múzeumban. 1927-ben neki ítélték a Szinyei Merse Pál Társaság szobrászati nagydíját. 1932-ben a Tamás Galériában volt kiállítása. Köztéri szobrokat, síremlékeket, szoborportrékat és épületplasztikai munkákat is készített. Budapest ostroma alatt nyomtalanul eltűnt.

Az 1914-ben készített Vonósnégyes plakett egy egész sor zenei tárgyú korábbi plakett tanulságainak összegzése és egyben lezárása. Első két ilyen témájú művét (Hegedülő, Hárfázó) még Münchenben, 1909-ben alkotta, amikor először próbálta ki a negatívba vésés technikáját. 1911-ben negatívba véséssel újabb három, immár két-két alakos plakettet készített, melyek közös jellemzője egy-egy triangulumon játszó alak (Zenei versenydíj, Zenélő angyalok, Nő kútfigurával; ez utóbbi kettő a Liszt Ferenc plakett változata).

A Liszt Ferenc plakett végső változatának mintáját (hátlapján hegedülő férfivel) azonban a gipszet pozitív reliefként kivésve alkotta meg a művész. Végül a Vonósnégyest mintázással, redukáló gép segítségével, vert plakettként – eleve sokszorosításra szánva – készítette, s emiatt a figurák kidolgozása is részletezőbb. A plakett vertikálisan három regiszterre oszlik: a lábak, széklábak és kottatartó-lábak szinte ornamentális mintázatát fent egy teljesen üres, ívelt sáv ellenpontozza. A középső sáv csaknem szimmetrikus kompozícióját, a „legnagyobb felületek elve” szerint ábrázolt hegedűsök egyhangú sorát (melyek mintája felismerhetően az 1909-es Hegedülő volt) szerencsésen bontja meg a szembeforduló, rövidülésben ábrázolt csellós alakja.

Vonósnégyes, 1914. Ezüst, vert plakett, 65x85 mm.